2009. november 30.Szabad egy fotóra Harcsa koma?

Néhány éve (6) ismerkedtem meg a bojlizással, amit annyira megkedveltem, hogy életformámmá tettem.
Ma már kizárólag ezt gyakorlom.

Szorosan a „Fogd meg és engedd vissza!" szemlélettel, mely gyökeresen megváltoztatta horgászkultúrámat.
Nekem a hal szabadon engedése legalább akkora boldogságot jelent, mint rabul ejtése.

Előző évi sikeres túráim többségét dél-magyarországi víztározón töltöttük családommal és barátaimmal, akik egyben csapattársaim is.

2008. júniusi történet - ekkor a nappalok hosszabbak és a hőmérséklet is ideálisabb az eredményes pontyozáshoz vagy akár harcsapergetéshez.

Minden forgatókönyv szerint zajlott - bevetett botjainkra folyamatosan érkeztek a vendégek. Szákolás, mérlegelés, fotózás, sebfertőtlenítés és végül szabadon engedés előtt egy búcsú puszi.
Viszlát, Barátom!

Felreppent a hír, hogy éjszakára két nagynevű Bokor Károly és Gersy László - hazai viszonylatban is elismert - harcsaspecialista érkezik a tóra szerencsét próbálni.

Harcsafogó versenyt szeretnének a jövőben szervezni.
Ezzel a horgászattal pergető hobbijuk gyakorlását és fejlesztését tűzték ki célul - a ragadozó populáció felmérése által.
Az éj leple alatt egy csónak csendes motorozását észleltük bójáink mögött, a kímélő rész irányában.

Ez a jelenség nem gyakori a tavon naplemente után.
Máté fiam teljes izgalommal intézte felém kérdéseit - nagyon szeretett volna kapitális harcsát fogni.
Vajon fognak-e ők? Ha igen, akkor mekkorát?

Mi lesz a sorsuk? - és még hosszasan. Közben arról beszélgettünk, hogy éjszakánként az előző napokban is több ízben lehetett hallani harcsarablásokat.
Azokból arra következtettünk, hogy itt bizony kapitális harcsák élnek.
Reggelig kiderül - ha szerencséjük van, jó néhány egyedet ejtenek átmeneti rabságba.

Fiam nem akart lefeküdni, türelmetlenül várta a reggelt. Pár órás pihenés után, napfelkelte előtt visszatérni láttuk csónakjukat a kiindulási pontjukhoz. 
A kíváncsiság fűtött mindkettőnket - hamarosan megtudtuk, hogy valóban nem tétlenkedéssel töltötték az éjszakát...
Fogtak két 40 kg súlyú csúcsragadozót és mellé ráadásul egy 13-ast. Szép munka!
A tó északi részén, a kíméleti területen külön engedéllyel pergettek.

Oda is kantározták fel őket, hogy a felkelő nap első sugaraiban szebbnél-szebb képeket készítsenek róluk.
Máté robogott arra kerékpárjával, ám fél óra múlva bánatosan tért vissza.

Nem nézhette meg őket, mert fontos volt a nyugalmuk és az épségük, csak a köteleket - néhány óra múlva pedig már hűlt helyét találtuk az éjszakai fogásoknak.
Nem sikerült elcsípnünk a fotózás eseményét, helyette bekapcsolódtunk egy érdekes beszélgetésbe.

A két mester élménybeszámolót tartott: az egyik nagybajuszú akkora feszültségben volt mesélte Karcsi, hogy négyszer rávágott csónakba emelése közben Laci kezére - védekezésképpen.

Majdnem könyékig bekapta azt. Tátott szájjal hallgattuk a hihetetlen történetet. Fiam szomorúan kémlelte a vizet - kis csalódást okozott számára a halak látványa nélkül.

Egyszer csak arra lettünk figyelmesek, hogy egy nagy ragadozó úszkál a parttól két méterre. Visszajött volna?
Senki sem értette a jelenséget.
Fiam kérésére Laci megpróbálta kézzel megragadni újra, hogy a gyereknek legyen fotója a közel 2 méteres hallal.

Szemünk láttára megismételte éjszakai modortalanságát: bekapta horgásza kezét.
Az összesereglett tömeg értetlenül-szájtátva állt az események előtt. Végül sikeresen kiemelték újra az éjszaka zsákmányolt állatot - felszerelés nélkül, puszta kézzel - mely visszatért szabadulási helyére.
Nagyon jó erőnek örvendett, már kipihente magát, így várnunk kellett a pózolásához.

A helyet bojlisok birtokolták, akik furcsa reggeli ébresztőről számoltak be. Iszonyú robajra, loccsanásra figyeltek fel, gyanakodva lesték a kikötött harcsákat - vajon ők művelik mindezt? Egy béka ugrott e közben a víz felé - vesztére.

Az egyik harcsa felkantározva rárabolt.
Előzőleg is ezt hallhatták.  Nem hittek a szemüknek! Ez idáig ők sem találkoztak hasonlóval. Ezek után mi jöhet még?

Fogtuk fiammal a bajuszost, és készültek a képek. Illetve készültek volna, ha a hal is beleegyezését adja.
Akkora erő tombolt benne, hogy nem maradt másodpercekig sem mozdulatlanul. Folyton kiugrott a kezünkből.

Még egy esélyt adtunk a tökéletes fotónak.
Már magunkénak éreztük, mikor egy hirtelen, kígyózó mozdulattal kifordította fejét a kezemből - és fiam hátán landolt. Bognártüskéje végighorzsolta derekát.

Hátán mai napig viseli nyomait, és kis lelkében őrzi emlékét a harci kedvű ragadozónak. Ezek után útjára engedtük teljes épségben, egészségben.
Viszlát!

          

                  

Jó irányban haladunk

          Örömmel tölt el, hogy napjainkban egyre több horgásztársam belátja és elfogadja - a halakkal kíméletet kell alkalmaznunk.

A kifogott hal nem ellenségünk - ne bánjunk vele úgy, mintha az lenne - ne öljük meg feltétlenül!
A kiváltott engedély árával ne a kilókban mérhető hal értékét vessük össze.

Értelmezzük azt „belépőként" a gyönyörűen gondozott természetbe, ahol a horgászat, mint ősi tevékenység kialakulhatott.
Óvjuk-védjük a körülöttünk lévő környezetet, a benne található élőlényekkel együtt.

Gyakoroljunk kíméletet és könyörületet. Ne okozzon fejtörést egy-egy szebb példány visszaengedése, ne töprengjünk, ne bizonytalankodjunk.

A fejlett technika világában egyre többen rendelkezünk fényképező- vagy egyéb más képrögzítő készülékkel. Mentsük ezekre horgászélményeinket.

Készülékeinkkel elkészített felvételek örök emléket tárolhatnak a halról, az eseményről. Hosszú távon ebben látom lehetőségét az új találkozásnak.
A fotózás után visszanyeri a hal a szabadságát - megadva másoknak is a hasonló örömszerzés élményét.

Gyermekeink, unokáink is megfoghatják Őket évek multával - még kapitálisabb példányként.
Őszintén gondoljunk bele - kell ennél nagyobb öröm?

                                                                                               
Nagy Csaba