Termékek

AdalékAromaBotBottartóDobozok, ládákCsalikKiegészítő, kellékErnyőEtetőanyagBojliFőtt magvakHaltartó, merítő, csalihálóPelletHorogMűcsaliÓlomOrsóRuházatSzemüvegekSzettTáska, botzsák, száktartóÚszóVersenyládaDVD-k, KönyvekVödör, dézsaZsinórBojlis kellékekFeeder / fenekezős horgászat kellékeiRablóhalas kellékekRakós botos horgászat kellékeiÚszós horgászat kellékei

2009. december 29.A csukáról - érdekesen

Hozzászólások (4 db)

A tulajdonképpeni csukák, Esox L., nemzetségébe elsősorban az erős kapófogak jellemzők, amelyek az eke- és a garatcsonton több, a közti és az alsó állkapocsban pedig egy sorban állanak. Az alsó állkapocs oldalán 5–8 hosszú fogófoguk van, amelyek közt mellékfogak is lehetnek. Az alsó állkapocs aránylag jelentékenyen túlér a felsőn. Fejük lapos, elülső része olyan, mint a kacsacsőr. Úszóhólyagjuk hosszú. A pikkelyek aprók, átterjednek az arctájékra és a farokúszóra is.

A csukáról - érdekesen

A csuka (Esox lucius L.)

 

Csuka (

Csuka (Esox lucius L.) félig elnyelt zsákmánnyal a szájában.

Közönséges csuka (

Közönséges csuka (Esox lucius L.).

A közönséges csuka, Esox lucius L., nemzetségének egyedüli képviselője Európa édesvízeiben.
Színe és mustrázata rendkívül változatos; általánosságban csak annyit mondhatunk, hogy a háta feketés, az oldala szürke, a hasa pedig fehér.

A háta többé-kevésbbé egyszínű, az oldala márványozott, vagy haránt irányban sorakozó foltok vannak rajta, a hasán pedig fekete pettyekkel van behintve.
A mell- és a hasúszó vöröses, a hát- és az alsó úszó barnás; a farokúszó felső szegélyén rendszerint fekete folt van. Fiatal példányokon különösen ívás idején a fekete szín helyét zöld foglalja el.

A hátúszóban 7-8 fejletlen és 13-15 jól fejlett, a hasúszóban 1 és 8, a mellúszóban 1 és 13, az alsóban 4-5 és 12-13, a farokúszóban 19 sugár van. Megnő 2 m-re is, súlya pedig 35 kg-ra rúghat, de már az 1.30 m hosszú és 25 kg-os csuka is ritkaságszámba megy.

Némelykor ennél nagyobb csukát is fognak. Ilyenről ad hírt egy harctéri levél, amelyet a „Halászat" 1916. évfolyama közöl (211. l.).
Írója a híres Russ-különítmény egyik tagja, Vukovity István szakaszvezető, aki civilben a Ferenc-csatorna mentén volt halászlegény.

A különítmény Volhíniában táborozott, s ott esett meg vitézünkkel a következő kaland, amelyről levélben számolt be egyik pártfogójának.
„Többen mondták nekem, hogy a Luga vizében egy bizonyos helyen nagy hal van. Nem bírnak vele; hálójukat már többször megrongálta.

Gondoltam: valami nagy harcsa, s egy nagy varsát csináltam dupla spárgából, hosszú szárnyakkal. A „Lugát" egy keskeny helyen elzártam vele, s négy emberrel, botokkal fölfegyverkezve a hajtáshoz fogtunk.
Az egyik egyszerre csak elkiáltja magát, hogy egy nagy valami megütött! Sejtettem, hogy a nagy hal, amire vadászunk.

Nemsokára látom is, hogy ráncigálja a hálót, s már a karót is kihúzta! El is kiáltom magam: „Megvan a nagy hal!" Mire a közeli népség és katonaság mind odacsődült.
Mikor aztán összefogtam a varsát, temérdek nép bámulta a csodát.
Mert valósággal az volt. Bevittük Lokacsynba megmérni: 70 orosz font volt. Egy orosz font pedig 42 deka, tehát 28 kg-os volt a csuka!"

A csuka Európának valamennyi édesvízében előfordul, kivévén Spanyolországot és Izlandot. Az Alpokban 1500 m-ig hatolt fel; de a déleurópai hegységekben még magasabban is megtalálható.
Ázsiában és Amerikában is él. Mindenütt elég gyakori, de sehol sem annyira közönséges, mint az Obban és mellékfolyóiban.

Hamarosan tud alkalmazkodni mindenféle életkörülményhez és a pocsolyavízben is épp olyan jól érzi magát, mint a kristálytiszta mély vízben.
Érzékszervei jól ki vannak fejlődve, ügyesen úszik és erős állat. Nyílsebesen szeli a hullámokat és csak igen ritkán hibázza el a zsákmányt.

Falánkságban túltesz minden más édesvízi ragadozón. Ezért keresztelték el édesvízi cápának is. Egyáltalán nem válogat. Bekap mindenféle halat, beleértve a saját fajtáját is, továbbá békákat, madarakat és emlősöket, amelyek csak beférnek a száján.
Angliában megfigyelték, hogy a hattyúnak a víz alá dugott fejét is bekapta, s nem engedte el, akárhogy erőlködött is a madár. A harcnak a hattyú megfulladása vetett véget.
A csuka a vidrával is küzdelembe bocsátkozik.

A csuka néha meglakol határtalan falánkságáért. Ezt bizonyítja a következő eset is.
Mirtl kapitány 1915 decemberében a Traunseen halászás közben különös állatot vett észre a víz felszínén.
Csónakkal közelébe férkőzve látta, hogy jókora csuka, amelynek fején valami idegen hal van.

A hal nem merült a víz alá, úgyhogy kézzel sikerült a csónakba rántania.
Akkor látta, hogy a csuka szájában, keresztben egy menyhal van olykép, hogy a feje az egyik kopoltyúnyíláson állt ki, farka pedig a másikon lógott kifelé.

A menyhal ebbe a furcsa helyzetbe bizonyára úgy került, hogy akkor, amikor a csuka elkapta, azonnal szabadulni igyekezett.
Nem kis dolog lehetett, amíg a csuka kampós fogai között a rablóra nézve ennyire kényelmetlen fekvésbe sikerült jutnia. A csuka ugyanis képtelen volt kellőkép lélekzeni.

Az úszóhólyagja is, amint a boncolásnál kiderült, háromszor nagyobbra puffadt fel a rendes méretnél, ezért nem is tudott víz alá merülni. Egyébként mind a két hal élt még, mikor a menyhalat sikerült kiszabadítani.
Sőt, amikor közös haltartóba kerültek, egy idő mulva a csuka a farkánál fogva ismét elkapta áldozatát, úgyhogy csak a feje lógott ki a szájából.

A csuka 72 cm hosszú volt és 52 kg-ot nyomott; a menyhal 35 cm hossza mellett 0.42 kg-ot. Egy másik ugyanilyen hal már félig megemésztve került elő a csuka gyomrából.

A csuka bekapja a vízben mosó, vagy álldogáló asszonyoknak a kezét, vagy a lábát is. Elvakultságában nagyobb emlősökkel is kikezd.
Belekap a vízbe hajtott öszvérek lábába is. Fiatal kacsákat, libákat, s egyéb madarakat is találtak már a gyomrában. Előkerültek a beléből lenyelt kígyók is, de varangyok sohasem.

A tüskés hátúszójú halakat, mint pl. a sügér, nem nyeli le mindjárt, hanem addig tartja a szájában, míg ki nem múlnak. A tüskés pikót békében hagyja.
A fogságban tartott csuka étvágyát nem lehet kielégíteni. Jesse említi, hogy 8, egyenként 2 kg-os csukája 3 hét alatt kb. 800 fenékjáró küllőt fogyasztott el. Ekkora falánkság mellett nem csoda, hogy olyan gyorsan növekedik.
Az első esztendőben 1, a következőben 2, sőt bő táplálkozás mellett kivételesen 4-5 kg-ot is elér.

A tavasz első hónapjaiban, március kezdetétől fogva egészen májusig, ívik.
Ilyenkor az egyébként eléggé óvatos csukát akár kézzel is meg lehet fogni.
Egy 4 kg-os nőstényben 150.000 ikrát számoltak meg.

Az ikrákat a nádasokba és más vízinövényekkel benőtt sekély helyekre rakja le. Kikelésükhöz 10-18 nap szükséges.
Az ivadék egy része a felnőttek gyomrába vándorol, más részüket gyorsabban fejlődő testvéreik falják fel.
A csuka állítóan magas kort ér el.

Régi írók százesztendős csukákról tesznek említést. Miskólczi Gáspár, „sok szép eklésiáknak mind Magyar Országban, mind Erdélyben hasznos tanítója",
„Egy Jeles Vad-Kert, avagy az oktalan állatoknak öt könyvekbe foglaltatott helyes Históriája" című művében a következőket írja:

„Krisztus urunk születése után 1417. esztendőben Sueviának Heilbrona nevű városánál lévő Halas-tóból fogattatott volt ki egy igen nagy csuka, kinek a felső állán volt által vonva egy sárgaréz gyűrű, amelyre görögül e volt írva:
Én vagyok az a hal, ki a Méltóságos II. Fridérik kezei által legelőször vettettem ebbe a tóba 1230. esztendőben, Mindszent havának 5. napján.
És így az a csuka 267 esztendőkig lakott abban a tóban. Igen nyers és egészséges természetű hal tehát ez."

A csuka valóban rendkívül szívós állat. Ezt bizonyítja az az eset is, amelyet egyik tollforgató sporthorgászunk, Bertram Ferenc jegyzett fel („Sporthorgászat", 1928).
Bertram 1927 szeptemberében csukát fogott, s a belében hármashorgot talált.

A horgok belülről nemcsak a bél falát, hanem az állat oldalát is keresztüldöfték. A csuka a leszakított horoggal a gyomrában vígan élt tovább.
A szúrós durbincshoz és sügérhez szokott bél működését nem zavarta az idegen test.

Amikor megint horogra került, akkor is három darab, félig megemésztett 3-4 cm-es hal volt a gyomrában.
A gyomornedv a hármashorgot is annyira megtámadta, hogy rövidesen megsemmisült volna.
Az oldalán levő szúrt sebnek is csak vörös hegedés alakjában volt még meg a nyoma.

A csukának réteges és ízletes húsa van, amelyet Angliában régebben többre tartottak még a lazacénál is. Fogásának sokféle módja van. Hálókkal, varsákkal, csapóhurokkal és horgokkal halásszák.
Tógazdaságokban sok helyen a vadhalak elszaporodását gátolják meg vele, a modern berendezésű pontygazdaságokban azonban nincsen rá szükség.
Behalasításra tenyésztik is.

A csuka hazánkban is közönséges. Heckel a Szávából, a Murából, a Balatonból és „Erdélyből" említi, Petényi a Dunában, a Fertőben, a Vágban, az Ipolyban, a Tugárban, a Szamosban, a Marosban, a Krasznában és a Bodrogban találta meg; Herman Ottó ezeken kívül még a Berettyót, a Bódvát, a Borzsát, a Kőröst, a Latorcát, az Olt, a Sajó, a Szernye, a Zagyva vizét, továbbá a Velencei-, a Hódos-, a Szarvas- és a Kopácsi-tavat sorolja fel lakóhelye gyanánt.

Bodrossi szerint a Bégában nem ritka, a Temesben pedig gyakori.
A legnagyobb példány, amit a Temesben horoggal fogott, 8 kg körül járt. Egyébként minden folyó- és állóvízben megtalálhatjuk.

A Fertő-tónak gazdasági nézőpontból ma a csuka a legfontosabb hala.
Mika és Breuer a Fertő halászatáról és halairól írt érdemes munkájában azt mondja, hogy az 1917. évi szárazságot a csuka heverte ki a leghamarább.
A tó minden részében él és ívik.

„A halászok bemondása szerint, - írja Mika és Breuer - jelenlegi tömeges előfordulása nem régibb keletű 7-8 évnél. Évről-évre nagyobb példányokat fognak.
Öt-hat év előtt a 3-4 kg-os csuka még ritkaságszámba ment, ma az ilyen elég általános, sőt 8-9 kg-os példányok is előfordulnak.

Ma több van belőle, mint volt 1917 előtt. Életmódjának a Fertő kitünően megfelel.
A nádas és hináros részek jó búvó- és vadászóhelyek.
Ívása rendszerint sikerül, a télvégi magasabb vízállású szélvizektől, szóval a kiszáradás veszélyének kitett területről az ivadék a nyári szárazság beálltáig, növekedésével lassan magától visszahúzódik a biztosabb vízállású helyekre.

Tápláléka bőven van, mert a tó nyüzsög a gazdaságilag alig értékes halfajoktól. Értékesítési lehetősége jó. A bécsi piac részéről állandóan keresik.

A compónak gazdaságilag szintén igen fontos és kívánatos szaporodását annak életmódja folytán nem veszélyezteti, viszont a gazdaságilag jóformán értéktelen koncérok, kelék, küszhalakat értékes halhússá dolgozza fel."

„Ősszel megkezdődik horoggal a csukázás. Télen vastag jégkéreg mellett, amikor a varsa már nem használható, ez az egyetlen halfogási mód.
Rendesen apró kárásszal, esetleg sügérrel (csak kényszerűségből más hallal) felcsalizott közepesnagyságú dupla horoggal történik.

A horgot kb. egy méternyi zsinóron, alsó részére drótot erősítve, egy 1½-2 m hosszú ág végére kötik. Az ágat ferdén a vízfenékre tűzik, úgyhogy a csali 15-20 cm-re a víz színe alá kerüljön.
Télen léken át horgásznak, ilyenkor a horgot egy, a léknél nagyobb fadarabra erősítik.
Egy-egy halász 100-200 horgot állít fel." A Fertőn a csukát varsával is fogják. A varsák szeme a karcsúbb csukákból a 20-25 cm-eseket is fogva tartja.

A csuka a sporthorgászoknak is kedvelt hala.
Egyik legkíválóbb sporthorgászunk, báró Szurmay Sándor, aki a szakirodalmat is sok értékes közleményével gazdagította, a csuka horgászatáról
(„Horgászat orsós forgócsalival vagy más készséggel rablóhalakra", Halászat, 1924.) a következőket írja:
„A csuka, eltérőleg rablótársaitól, zsenge korától kezdve önállóan él.
A csuka nálunk a jég elolvadása után azonnal (márciusban) ívik.

Mire a békés természetű hal csepp ivadéka csapatokban a vízben úszkálni kezd, a kis csuka már kisujjnyi hosszú és a maga szakállára egyedül rabol közöttük, amint azt saját szemeimmel megfigyelhettem. Őszre már 1 kilósra megnő, ha kissé kedvező viszonyok között él.

„Kedvenc tartózkodási helye a csendes víz, ahol vízinövények között bujkál és leskelődik.
Ott, vagy a hínár szélén, úszós horogra tűzött, eleven hallal meg is lehet fogni, ha azt csak 1-2 arasznyira eresztjük a víz színe alá.

A folyóvíz kevésbbé kedvelt nála; ott is a csendes, védett helyeket keresi.
A nyári és korai őszi hónapokban csak mellékesen érdemes vele foglalkozni.
Főidénye a sporthorgász szempontjából a fagy beállta utáni idő.

Mindenkinek csak azt ajánlom, hogy mihelyt ez az idő beáll és a sok vízinövény a víz fenekére süllyedt, rögtön keresse fel az állóvizek csendes medreit, valamint a folyók csendes helyeit az orsós forgóval, mert ott sikeresen fog horgászni.
Azért kell rögtön felkeresni, különösen a folyók holt medreit, mert különben megelőzik a hálós halászok, akik szintén csak most tudják végighúzni a nagy hálót és egy húzásra kifogják a hal színejavát."

A csukahorgászás módját Behyna Miklós (Kincses Kal., 1930) a következőkben foglalja össze:
„Ősszel, télen következik el a csukafogás ideje, amelynek megint megvannak a maga különböző módszerei és örömei.
A csukafogás legegyszerűbb módja az, amelynél a felszerelt hal elé úszót teszünk, s a kis hal ide-oda úszkálva, hívja fel magára a csuka figyelmét.

Öreg urak és szórakozott horgászok részére való a nyelőhorgos csukakészség, mert ennek a horgát halastól nyeli le a csuka, tehát nem kell bevágni, magamagát fogja meg.
Ha az ilyen szerszám zsinege nincs botra erősítve, hanem csak valami parti tárgyhoz van kötözve, akkor ez a szerszám nem más, mint ősrégi magyar „kivetős csukazsinór.""

A csukát ragadozó természete arra készteti, hogy alig szabadul el a horogról, máris újra vesztébe rohanjon.
Erre vall Csörgey Titusznak, a kiváló ornitológusnak és híres sporthorgásznak itt következő megfigyelése is, amelyet „Balatoni horgászélmények" című cikkéből („Halászat", 1918, 74. l.) vettünk ki.

„Szeptember 9-én egy 3 kilósra becsült csuka ugrott a csalira. A keményen küzdő rablót előbb fárasztanom kellett. Már háromszor körülsétáltattam a víz színén a csónak mellett, mikor egy kis reccsenéssel elszabadult.
Másnap este ugyanott megint elszabadult a csukám, mert a kapásra rögtön a nádba ugrott, s hogy el ne akadjon, kénytelen voltam idő előtt bevágni.
Az agyonharapott csalihalat rögtön visszadobva, pillanat mulva már ismét rángott a csuka, s most már kiemelhettem a másfélkilós rablót."

A muskellunge (Esox masquinongy Mitch.)

A csukanemzetség többi tagja mind Észak-Amerika folyóiban és tavaiban lakik. Fontosabb bélyegeik tekintetében valamennyien a mi csukánkra hasonlítanak, amely különben Amerikában is él, sőt meglehetősen nagy gazdasági jelentőségre tett szert.

Az amerikai csukafajok közül a legtermetesebb a muskellunge, Esox masquinongy Mitch., amely az ocsibve-, mások szerint a creeindiánoktól kapta a nevét.
A „muskellunge" szó fölött nagy nyelvészeti viták folytak. Származását annyiféleképpen magyarázták, ahányan csak foglalkoztak ezzel a kérdéssel.

Még az írásmódjában sem tudtak megegyezni. Sokan elindiánosított francia szót látnak benne, mások megfordítva, elfranciásított indián szónak tekintik.

A muskellunge, vagy „maskenozha", „maskinonge", „mascalonge", főkép a Missisippi-medence felső részében, a nagy tavakban és a Szt. Lőrinc-folyóban terjedt el, de máshol is előfordul.
Számos eltérő színezetű változata van, amelyek közül többet önálló faj gyanánt írtak le.

A nagy tavakban és a Szt. Lőrinc-folyóban élő muskellunge szürkésezüstös alapszínét szabálytalanalakú kékes pettyek tarkítják;
Ohióban, továbbá Pennsylvánia és New-York állam tavaiban a régebben Esox ohiensis Kirth. néven leírt változata él, amelyen a fekete keresztsávok elmosódott foltokra is oszolhatnak.

Wisconsin és Minnesota tavaiban és folyóiban az Esox immaculatus otthonos. Ez a változat arról ismerhető fel, hogy rajzolata nem pettyekből, hanem elmosódott sötét harántfoltokból áll.

Jordan és Evermann szerint a muskellunge legnagyobb példányai elérik a 2 m-es hosszúságot és a százfontos (45.35 kg) súlyt, W. Converse Kendall („Bur. of Fisheries Doc. No. 853", Washington, 1917) azonban azon a véleményen van, hogy valószínűen nem nő meg ekkorára, hanem legfeljebb csak 80 fontot nyom.

Az átlagos példányok súlya 25-30 font körül van. Életmódja, amint az Bean, Mosher és Henshall megfigyeléséből kitűnik, nagy vonásokban megegyezik a mi csukánkéval.
Tartózkodási helye az évszakoktól és az állat nagyságától függ.

A víz fenekén többnyire a növények szomszédságában húzódik meg, a folyóknak és a csatornáknak a végén a part mellett szokott lesbe állani.
Bean megfigyelte, hogy a Chautauqua-tóban a muskellunge februárban, amikor a víz rendkívül tiszta, a legmélyebb helyekre húzódik.

Az említett tóban egyébként is többé-kevésbbé mély vízben él és egyes helyeken, különösen a növényektől benőtt fenéken télen sokkal gyakoribb, mint nyáron.
Mosher azt tapasztalta, hogy a növények alatt szeret lesbe állni, vagy pedig a vízbe beledőlt korhadt fatörzsek mögött húzódik meg és órák hosszán keresztül mozdulatlanul marad.

Henshall azt állítja, hogy a muskellunge különösen nyáron hihetetlen mennyiségű halat pusztít el. Nemcsak a kisebbtermetű és az ivadékhalakra veszedelmes, hanem a ragadozókra is.

A muskellunge ívása mindjárt a jég eltakarodása után kezdődik és csaknem április végéig tart. Ívóterülete sekélyebb helyeken, a folyók holt ágaiban stb. van.
Az ikrás a tejeshez dörgölődik, azután a homokra rakja le megtermékenyített petéit. Ez a jelenet, amelyet Burnet és Ackley figyelt meg, többször ismétlődik egymásután.

A muskellungeikrák mesterséges megtermékenyítésével először Bean (1908) kísérletezett. Egy 35 fontos nősténynek kb. 255.000 ikrája van.
Az ikrák 55° F. hőmérséklet mellett kb. 15 nap mulva kelnek ki és a szikzacskó ugyanannyi idő alatt szívódik fel. A hideg víz hátráltatja úgy az ikra, mint az ivadék fejlődését.

A New-York állami és a wisconsini halászati hatóság a muskellungetenyésztés terén jó eredményt ért el. Húsát Nevins a lazacéval egyenlő értékűnek tartja.
A sporthorgászok nyáron és ősszel fogják. W. C. Kendall szerint a muskellunge horgászata nagyban folyik, sok helyen a sportszerűség határát is átlépi, de mégsem akkora mértékű, hogy jelentékeny halászati ágnak tekinthetnénk.

New-York állam vizeiből 1902-ben 92.650 fontot halásztak ki, a Chautauqua-tóból pedig 85.400 font zsákmányra tettek szert.
Ez az év rekordesztendő lehetett, mivel New-York állam vizei 1908-ban már csak 25.000 fontot szolgáltattak. A muskellunge legjobban Ohió területén ritkult meg, ahol csak 100 font volt a zsákmány.
A többi csukafaj halászatának eredményéhez képest még a rekordévek muskellungezsákmánya is jelentéktelenné törpül.

A recés csuka (Esox reticulatus Les.)

Az amerikai csukafajok közül gazdasági nézőpontból a recés csuka, Esox reticulatus Les., az „eastern pickerel", pedig előfordulása a többiéhez arányítva csak meglehetősen szűk területre szorítkozik.

Eredetien csak az Atlanti-óceánba ömlő északamerikai folyókban volt otthonos, s az Allegheny-hegységtől nyugatra és délre, Maine állam délnyugati részétől Floridáig volt közönséges, de ma már a Szt János-folyó felső vízrendszerébe, Új-Braunschweig vizeiben és sok más helyen is elterjedt.

Evermann és Kendall az Ontarió-tóból és a Missisquoi-öbölből említik, Fortin pedig a Szt Lőrinc-folyamban találta meg.
Az idősebb példányok mélyebben, a fiatalok ellenben sekély vízben élnek.

A recés csukát a muskellungetől és a közönséges csukától az különbözteti meg, hogy a pikkelyek a pofáját és a kopoltyúfedelét is beborítják.
Ebben a jellemvonásban a sávos és a kis csukával osztozik, ezektől tehát csak a színezet alapján lehet megkülönböztetni.

A felnőttek felismerése könnyen megy, mivel az oldalukon levő fekete vagy barna vonalakból szövődött hálózat világosan elárulja hovatartozását.
A fiatalok színezete jelentékenyen eltér a fölserdültekétől. Ezeken a hálózatot széles keresztsávok helyettesítik. Az egészséges állat háta sötétebb.

Aranyzölddel futtatott teste és sötét mustrázata miatt a recés csukát a legmutatósabb mérsékeltégalji édesvízi halak közé sorolhatjuk. Hátúszóját 14, alsóúszóját pedig 13 sugár alkotja.
A legnagyobb példány, amelyet idáig fogtak, 20 font (9.07 kg) volt.

Életmódja megegyezik rokonaiéval. Lesből vadászik. A Sebois-folyóban egyízben olyan 2 fontos (90.7 dgr) recés csukát fogtak, amelynek a szájában egy 2.5 fontos (111 dgr) törpe harcsát találtak.
Egy másik példány gyomrában, amely a Sebago-tóban került hálóba, 19 darab hüvelyknyi (2.5 cm) hosszú naphal (Lepomis gibbosus) volt. Felfalja a saját ivadékát is, de nem veti meg a rákokat, sőt a rovarlárvákat sem.

A sekély parti vízben és árterületen áprilisban és májusban ívik. Ikráit vízalatti tárgyakra ragasztja rá. Stone massachusettsi halászati biztos megállapította, hogy a recés csukák közt az ikrások a hímek fölött 1:14 arányban túlsúlyban vannak.
Az ivadék az első esztendőben kb. 11 cm-es hosszúságot ér el. A hatéves recés csuka hossza 50 cm körül van.

Húsának minőségére nézve eltérők a vélemények. Vannak, akik kitünőnek tartják, mások viszont igen kevésre becsülik. Észak-Karolinában igen sok kerül a piacra.
A pennsylvániai halászati bizottság régóta foglalkozik mesterséges tenyésztésével. 1909-ben 300 millió ivadékot osztottak szét. A recés csukát a sporthorgászok igen kedvelik.

A sávos csuka (Esox americanus Mitch.)

A sávos csuka, Esox americanus Mitch., elterjedése még a recés csukáénál is szűkebb területre szorítkozik. Massachusettstől Floridáig folyókban és mocsarakban él.
Megtalálták az Allegheny-hegységben is. Sekély vízben a növények közt leselkedik áldozatára.
Smith az Észak-Karolinában fogott példányok gyomrát küszfélékkel teletömve találta.

Bean a Long Island parti övében bukkant rá, E. Smith pedig New-York közelében félig sós vízből gyüjtötte.
Az utóbbi példányok barnaszínűek voltak. Herbert a Newark-öbölben, tehát sós vízben fogott egyet, amely másfél fontot (67.8 dgr) nyomott, s teljesen egészséges volt.

Ez a faj a csukanemzetség legdíszesebb külsejű tagja. Háta és az oldala egészen az oldalvonalig pompás rézvörös, amely a hasa felé elhalványodik és fémes sárgába, majd ezüstösfehér színbe megy át.
Arctájéka, kopoltyúfedője és valamennyi úszója rézfényű, általában az egész hal fémfényben ragyog és harántcsíkok, vagy tarka foltok is díszitik. Vannak tengerzöldek is.

Bean szerint a sávos csuka leghosszabb példányai 25 cm-esek.
Smith azt írja, hogy a sávos csuka Észak-Karolinában a legelterjedtebb piaci és sporthalak közé tartozik.
Az Atlanti-óceán mentén levő államokban 1902-ben 145.000 fontot bocsátottak áruba 11.000 dollár értékben, de ebben a mennyiségben valószínűen sok recés csuka is szerepel, mivel ennek fiatal példányait a halászok nem tudják megkülönböztetni tőle.

A kis csuka (Esox vermiculatus Les.)

A kis csuka, Esox vermiculatus Les., amerikai nevén: „little pickerel", Bean szerint az Ohió- és a Missisipi-medencében, s a nagytavakban és a beléjük ömlő folyókban él.
Evermann és Cox az Atlanti-óceánba ömlő Neuse-folyóban is megtalálta. Evermann és Kendall ezeken kívül még egész sereg más termőhelyét is felsorolja.

D. Tomlin egy minnesotai tóban több nyáron át megfigyelte, hogy a kis csuka fiataljai csapatosan úszkálnak. Sohasem nő meg nagyobbra 12 hüvelyknél (30 cm).
Forbes megállapította, hogy ez a faj falánkság tekintetében méltó rokona a közönséges csukának. Belében békákat, kis pontyféléket, naphalakat, moszkítóírtó halakat (Gambusia) és alsóbbrendű rákokat talált.

Mesterséges tenyésztésével a pennsylvániai halászati bizottság költetőtelepe próbálkozott meg, de ez a rendkívül ragadós ikrák miatt nagy nehézségbe ütközik.

Az amerikai csukafajok közül 1895-ben sokat szállítottak Európába, de az akváriumkedvelők körében nem tudtak népszerűségre szert tenni.

Póchalak (Umbra Kram.)

A póchalak (Umbra Kram.) nemzetségét újabban a csuka-félékhez osztják be.
A tulajdonképpeni csukáktól sűrű kefefogazatukkal és aránylag sokkal nagyobb, épszegélyű pikkelyeikkel térnek el.
A póchalak nemzetségének mindössze két faja van: az egyik hazánkban s még néhány más helyen, a másik Kanadában és az Egyesült-Államok északi részében otthonos.

A lápi póc (Umbra krameri Müll.)

 

Lápi póc (

Lápi póc (Umbra krameri Müll.).

Ezt a 8-9 cm hosszú halat nálunk bobálik, bobály, ebhal, ebihal, kutyahal, pecehal, póc, ribahal és rucahal (Vutskits:
„A magyar birodalom halrajzi vázlata" 1904.) néven ismerik.
Hossza mindössze 8-9 cm. Teste zömök; hátúszója a farok közelébe tolódott s alatta ízesül a has- és az alsóúszó; a farokúszó lekerekített.

Nagy pikkelyek borítják, amelyek a fejtetőre, az arctájékra és a kopoltyúfedőre is átterjednek. A közti és az alsó állkapcsot, az eke- és a garatcsontot bársonyos fogazat vonja be.
Háta sötétebb, hasa világosabb vörösesbarna; rajzolata szabálytalan sötétbarna foltokból és pontokból, továbbá az oldalvonal mentén futó világossárga, gyakran rézvörös csíkból áll.

A hát- és a farokúszó barnás, a többi halavány; a hátúszó egy részén sötét foltok láthatók.
A sugarak száma: a hátúszóban 3 és 12-13, a mellúszóban 1 és 12, a hasúszóban 1 és 5, az alsóúszóban 2 és 5-6, a farokúszóban 16.

A lápi póc Heckel és Kner megfigyelése szerint a Fertő és a Balaton körüli lápos és mocsaras területen a réti csík, a kárász és a kölönte társaságában él, de ugyanazon a helyen legfeljebb 5-6 található együtt.
Mélyebb helyeken tiszta víz alatt tartózkodik. Úszás közben mell- és a hasúszóját felváltva használja, mint a kutya a lábát, amikor szalad.

Sok ideig egy helyben tud vesztegelni, mégpedig nemcsak vízszintes, hanem függélyes helyzetben is.
A magyar halfaunának erről a sajátságos fajáról Herman Ottó klasszikus könyvében a következő leírást találjuk:
„A lápi póc mindenben a réti csík társa s így különösen ingólápos mocsarakban terem meg bőven; a lápkutak és vészek tisztább vizében űzi úszóversenyeit.
Igen óvatos és fürge kis hal, mely azonban a fogságban hamar szelídül, gazdáját megismeri s kézből kapdossa táplálékát, - a gilisztát, nyershúst - de kitűnik itt rabló természete, mely egészen csukaszerű.
Húsát a Szernye-vidék szegénysége szükségből eszi;
az Ecsedi-láp környékének népe mérgesnek tartja; az előbbi helyen sertést és rucát is hízlalnak vele, mert rengeteg számmal van s én láttam Dercen táján öblös csíkkast, mely tömve volt e kis rablóval."

A mocsarak lecsapolása óta a lápi póc is ritkábbá vált.
A Fertő mellékén, ahol húsát szintén mérgesnek tekintették, ugyancsak fogyóban lehet, mivel Mika és Breuer szerint „egyes csatornákban a réti csík társaságában él", de nem találták meg.

Előfordulási helyeiről Vutskits a következőket írja (1901.): „Hazánkon kívül Európának aránylag kevés helyéről ismerik. Kimutatták az alsóausztriai Moosbrunn mellett, Szerbiában, Negotin közelében és Odessza környékén Oroszországban.

Magyarországon a Fertő lápos helyein, Budapest mellett az Ördögárokban, a Zala vizében, Zala-Tapolca környékén, Tihanyban, a bihari Sárrétben, a Bodrogközben, nevezetesen az Ecsedi-láp és a Szernye-mocsár világában él, Petényi S., Heckel és Kner, dr. Chyzer K. és Herman Ottó kutatásai szerint.

Nekem sikerült újabban megtalálni a keszthelyi Kis-Balatonban és a somogymegyei „Nagyberekben", a Lengyeltóti melletti Tatárvár hegyközség és Buzsák község között levő turfás területen.

A lápi pócot az utóbbi helyen utasításom szerint sűrű zsákkal fogták ki a turfakiemelőgép nyomában előbugyogó vízből, 1½ méternyi mélységből. Népies neve nincs és apró társaival együtt az itteni lakók szeméthal néven tisztelik meg. Medic e fajra 1896-ban a Duna kiöntéseiben, Zimony táján akadt rá."

A lápi pócot újabban akváriumban is tartják, éppúgy, mint amerikai rokonát s a fogságban szaporodik is. Az amerikai faj könnyebben tenyészthető. Az ikrákat a nőstény őrzi és tisztán tartja.

Halfaunáknak erről az érdekes tagjáról Hankó írt tanulmányt („Zool. Anz.", 1923), amelyben összefoglalta a rávonatkozó irodalmi adatokat.
Vutskits szerint a lápi pócot Marcaliban „rucahal" néven ezelőtt 20 évvel még árulták a piacon.
Csak a szegény nép vásárolta, máshol trágyázásra és hízlalásra használták.
A Fertő-tóból, ahonnan - úgylátszik - kiveszett, Kramer idejében még nagy mennyiségben szállították Bécsbe, ahol főkép a díszhalkereskedők vásárolták.

„A lápi póc, - írja Hankó- igen kedvelt akváriumi hal volt, mivel könnyen kezessé válik és valódi műúszó. Alig akad a halak közt olyan mestere az úszásnak, mint a lápi póc.
Úszóinak minden sugarát külön-külön tudja mozgatni.

Ez a hal többnyire olyan módon mozgatja úszóit, mint amikor az ember az asztalon dobol.
Úszás közben valamennyi szárnya hullámvonalat ír le. Legfeltűnőbb a mellúszó hullámzó mozgása, amely lassan akkor is folytatódik, amikor a test már egy helyben áll.

Olyan, mint a hajócsavar.
A lápi pócra nézve a test helyzete közömbös. Fejjel felfelé, vagy lefelé, 75 foknyi szögben, tehát csaknem függélyesen lebeg a vízben, miközben csak mellúszója mozog lassan és hátúszójának utolsó sugarai végeznek rezgő, hullámzó mozgást."

„Amikor vadászik, a kiszemelt áldozattal egy irányban helyezkedik el, megcélozza és mellúszójának csavaros mozgatásával úgyszólván észrevehetetlenül közelíti meg zsákmányát és hirtelen ráveti magát. Ha elvéti a célt, újra kezdi a műveletet."

A lápi póc életmódját Heckel és Kner akváriummedencében tanulmányozta. „Ha hármat-négyet teszünk tágas üvegmedencébe, hamar megszokták a fogságot. - Írják az említett haltudósok.
- Sikerült őket másfél esztendeig is életben tartani.
Ezalatt egészen apróra vagdalt nyers hússal etettük őket.

A húsmorzsákat rendesen nem akkor kapták be, amikor süllyedőben voltak, hanem, amikor már a fenékre ülepedtek le. Rövid idő alatt annyira szelidekké és bizalmasokká váltak, hogyha a medence üvegfalán keresztül ismerős személyt pillantottak meg, odatolakodtak és mohón kapták el kezéből az eledelt."

Bade azt mondja („Das Süsswasser-Aquarium", Berlin, 1909), hogy egész sereg megfigyelés bizonyítja a lápi póc ragadozó természetét.
Az akváriumban is megrohannak minden kisebb halat és elnyelik őket.

Viszont mások szerint apró halak társaságában is békésen viselkedtek és évekig megvoltak velük egy medencében.
Bade szerint a lápi póc a fogságban többnyire azonnal elfogadja a nyers húst, ha azonban eleinte húzódoznék, felvagdalt gilisztával rá lehet szoktatni.

A nemeket nagyon nehéz egymástól megkülönböztetni.
Az ikrások nagyobbak a tejeseknél, amelyeknek jóval kisebb a számuk. P. Matte díszhaltenyésztőnek sikerült a lápi pócot fogságban is szaporítani.

A kertjében levő szabad medencében tartotta őket, ahol számos búvóhely állott rendelkezésükre.
Mivel az ívás rejtekhelyen megy végbe, szaporodási módját nem sikerült megfigyelni, Bade azonban azon a véleményen van, hogy ez aligha tér el az amerikai fajétól.

A törpe póc (Umbra pygmaea Kay.)

A törpe, vagy amerikai póc, Umbra pygmaea Kay., sokkal gyakoribb az akváriumokban, mint európai rokona. Hazája az észak-amerikai Egyesült-Államok partvidékére terjedt ki.
Hátúszójának 3 és 12, alsóúszójának pedig 2 és 8 sugara van.

Alapszíne a világos és a sötét barnásvörös, s a sárga közt váltakozik.
Hasa zavaros narancssárga. Szemének szegélyétől egészen a farka hegyéig feketével beszegett pirosas hosszanti sáv húzódik.
Felette és alatta számos keskeny csík halad, amelyek teljesen el is halványodhatnak. Farka tövén többé-kevésbbé éles fekete folt látszik.

A törpe póc szaporodási módját W. Bahr, berlini akvarista figyelte meg legelőször 150 l űrtartalmú medencéjében. „Fenéktalaj gyanánt tavi iszapot alkalmaztam és dúsan beültettem mocsári és vízi növényekkel. - Írja beszámolójában. - Miután 6 hónapig állni hagytam, csaknem áthatolhatatlan bozót keletkezett benne.

A tejes kb. 14 nap mulva kezdett el sürgölödni, s amikor pár nappal később a medencét gondosan átvizsgáltam, az Elodea densa nevű hinár szárára ragasztva egész sereg apró, tejfehér ikrát fedeztem fel.
A szülőket eltávolítottam, s az ivadék néhány nap mulva kikelt.

Kezdetben ázalékállatokkal etettem őket, majd, amikor már 2 cm-esek voltak, piscidint adtam nekik. Összesen 34 darabot sikerült nagyra felnevelni." Bade azt hiszi, hogy az ivadékgondozás feladatát a nőstény látja el.

Sok amerikai haltudós, főkép Blatchley, a törpe póc törzsfajának az Umbra limi (Kirtl.) nevű fajt tekinti.
Szerintük tehát a törpe póc csak változat volna, amit azonban Bade saját tapasztalatai alapján kétségbe von.

Az Umbra limi a kontinens belsejében, Quebec és Minnesota vizeiben, továbbá Ohiótól délre otthonos.
Karcsúbb termetű a törpe pócnál, hát- és alsóúszójában pedig egy-egy sugárral több van.


Kapcsolódó anyagok


Hozzászólok



Hozzászólások

2009.12.29. 21:07 Carpmania

Háború idején még erre is volt idő, kedv és igény. Aki halász, horgász, az a háborúban is csak horgász marad.

2009.12.29. 10:20 Talent

Az idővel minden, tehát mi is megváltoztunk. Ez egy békés, nyugodt, nem rohanós írás. Még ha közel is volt a háború.
Most csak rohanunk, küzdünk, harcolunk.
Elrohanunk a dolgok mellett. Nem tudunk figyelni a nyílvánvaló szépségre sem, mert nem divat az érték!
Szenzáció kell és sok celeb. Nemrég mesélte valaki a "nagy storit", hogy egyik celebünkről olvasta, hogy majdnem beleesett a telefonja a wc-be.
Hatalmas hír az újságban, kettő oldalon ecsetelve. Az utolsó sorban aztán kiderült, hogy nem is eshetett volna bele, mert nem volt a zsebében, csak azt hitte, hogy ott van.
De a címoldalon nagy betűkkel áll: xy telefonja a wc-ben landolt!
Na ez kell nekünk!
Csak ki az, aki ezt komolyan gondolja, hogy ez kell nekünk?

2009.12.29. 10:08 Fehér Gergő

Olvastam régi horgásztörténeteket, ahol a fotók tanúsága szerint is bambuszbotokkal horgásztak.
Nagyon jó és szép hangulatú képek és írások voltak.

2009.12.29. 09:53 Bendegúz

Nagyon jó:) A nyelvezete sajnos eltünőben lévő külön érték.
Akkor még a csuka nem "tök érdekes" volt, hanem a megfelelő jelzők kerültek a megfelelő helyre!


Kapcsolódó írások


További írások


Hírarchívum


Lap tetejére
«« Vissza az előző oldalra
Magazin Online TV