2010. augusztus 27.Irány a világbajnokság

Egedi Róbert: Látványos és eredményes horgászatot mutattatok be a legrangosabb hazai csapatversenyen. Gondolom több dolgon múlott a kiváló eredmény, de mégis mi volt a taktika? Hogyan tudtatok ilyen jó eredményt elérni?
Milkovics Péter: Az első és legfontosabb dolog, hogy egy taggal rövidebb bottal horgásztunk, mint a többi csapat. Tehát a 13 méteres távolság helyett jobbnak találtuk a 11,5 méteres hosszt. Ennek hatalmas jelentősége volt a szombati - és néha a vasárnapi - erős széllökéseknél. Ebből következik, hogy az úszót is jobban lehetett vezetni egy rövidebb bottal, és ez gyorsabb horgászatot tett lehetővé. Talán ez volt az alapja a taktikánknak, és ha jól tudom egyik csapat sem merte ezt a fajta pecát felvállalni.

E.R.: Végigkövettem a verseny minden napját, sőt még a kötelező tréningen is ott voltam, és azt vettem észre, hogy azok a horgászok, akik kifejezetten sok halat fognak, közelebb dobják az etetőanyagot és bentebb poharazzák a kukoricát. Sok horgászt érdekel a kérdés. Ti, hogyan etettetek?
M.P.: A célhal a kárász volt, ez a hal pedig imádja az etetőanyagot. A többi csapattal ellentétben, mi nem gondoltuk, hogy az alapozó etetést túlzottan visszább kellene dobnunk. Épp, hogy csak rövidebbre dobtuk, de ebből is lemosódott valamennyi az egy óra alatt. A másik nagy különbség, hogy az etetőanyag 30-40%-át meghagytuk. Egy óra elteltével ezt nagyon intenzíven elkezdtük kupakolni, annak érdekében, hogy a lemosódott csalit pótoljuk.

E.R.: Minden csapat a kukoricában bízott. Óriási, néha több literes mennyiséget vittek be a versenyzők, bízva a nagyobb halakban. Igaz a hír, hogy egy szem kukoricát sem használtatok el a verseny alatt?
M.P.: Igaz. A kukorica felhasználásunk pontosan nulla volt, vagyis egyetlen szem sem került be a vízbe a két nap alatt. A szombati napon bevittük, de csakis azért, mert nem akartuk, hogy megtudják a csapatok, hogy min törjük a fejünket. Ezt a társaimmal megbeszéltük, mint ahogy azt is, ha valaki elhasználja a kukoricát, le lesz cserélve vasárnapra. Ezért a verseny végén is limiteltünk. Mind az öt horgásznak be kellett mutatnia a kukoricát, bizonyítva, hogy véletlenül sem jutott eszébe felhasználni a bevitt mennyiséget.

E.R.: Mit dobtatok? Mert a fotókon jól látszik, hogy valami nem a pole cup segítségével került be a vízbe, hanem szorgalmasan dobáltátok a kisebb gombócokat.
M.P.: Ragasztott csontit dobáltuk a spicctől visszább, körülbelül 40-50 centivel, belekalkulálva az áramlást is, tehát balra. Erre azért volt szükség, hogy az etetésen tudjunk halat fogni. Ha a spiccre dobtuk a gombócokat, akkor lentebb - az etetés alatt - voltak a kapások. Ami nem is lett volna olyan nagy gond, mert a kárász ott volt, de az etetésen tartózkodó pontyokat így teljesen kizártuk volna. A ragasztott csontigombócok egyébként nagyon kicsik voltak. Általában 10-15 szem csontit tartalmaztak.

E.R.: Volt jelentősége, hogy milyen etetőanyaggal horgásztatok?
M.P.: Azt gondolom, hogy valamennyi volt, de nem ezen múlt a győzelem. Egy citromos illatú etetőanyag mindig jól működik a melegebb vizekben. Egy fokkal talán jobb az ilyen keverék, mint egy másik fajta. A mienk is ilyen volt, és meglehetősen nagy szemcsézetű. Aromát viszont nem használtunk. Az biztos, hogy ezen a versenyen az etetőanyagért tombolt a kárász.

E.R.: Milyen szerelékeket használtatok?
M.P.: Mivel sok és néha nagyobb halat kellett megfogni, nem finomkodtunk. 1,75 grammos úszó volt a legjobb. Főzsinórunk 17-es volt, amihez 13-as előkéket kötöttünk. A horgok is nagyobbak voltak. 10-12-es méretűek mivel sok csontit kellett a feltűzni, annak érdekében, hogy ne kelljen csak 2-3 halanként csalizgatni. Ha pedig nem pörgött annyira vagy finomodtak a kapások, akkor 2-3 szem volt az ideális, ezt már gyorsabban felvette és az akasztás is jobb volt. Kevesebb hal maradt le a horogról.

E.R.: A tréningeken próbáltatok más módszert illetve technikát?
M.P.: Természetesen. Két módszert gondoltunk ki és próbálgattunk az edzéseken. Az egyik az, amiről már beszéltem, valamint kipróbáltuk azt a módszert is, ahogy a legtöbb csapat horgászott. 11,5 méterre alapoztunk, 13 méterre kukoricát poharaztunk, és azon megfogtuk a halakat. Ez szintén jól működött, de csapatonként benne volt mindig egy-két elszálló ember. Éppen ezért úgy gondoltuk - mivel ez egy csapatversen - fontos, hogy egyenletes eredményeket hozzunk. Ez sokkal jobb, mintha a jó helyezések mellett beszalad egy-két rosszabb eredmény.

E.R.: Lélekben már a 2011-es Klubcsapatok Világbajnokságán vagytok. Tudsz valamit a vízről? Hol rendezik?
M.P.: A verseny Szerbiában lesz egy Duna-Tisza csatorna jellegű vízen. Isten adta szerencse, hogy itt sok a karika-, dévér- és bagolykeszeg, amiben szerintem - csapatszinten - elég jók vagyunk. Egyelőre optimistán állok hozzá, aztán kiderül, hogy alakul.

E.R.: Fontos a csapatversenyeken, hogy együtt tudjanak dolgozni a horgászok és ne legyen titkolózás, emellett a háttéremberek feladata is nagyon fontos. Ti hogyan oldottátok meg? Nem volt túl sok segítőtök.
M.P.: A csapatban nagyon jó a hangulat. Évek óta jönnek hozzánk új pecások, de ez csak hasznára válik a csapatnak, hiszen minél többen vagyunk, annál több a hozott információ. Ezen a versenyen viszont nem volt túl sok háttéremberünk. Illetve volt egy csapatvezetőnk és egy trénerünk, de ez egy versenyen, 5 horgászra, nagyon kevés. Szektoronként egy háttérember is csak arra elegendő, hogy lelket öntsön belénk. Tehát a szombati nap után úgy döntöttünk, hogy semmi másra nem figyelünk, csak a pecára, mivel nem volt olyan háttérmunkánk, ami tuti pontos legyen. Azonban hangsúlyozom, hogy Hegyes Zoltán és Szűcs Balázs szenzációs lelki trénerek voltak, és ha bármi gond volt, azonnal segítettek.

E.R.: Péter, köszönöm a beszélgetést és az őszinteséget. Rengeteget tanulhattunk Tőled ebben a pár percben.

Egedi Róbert