2010. november 04.Szári Zsolt: Árnyékok a vízen

Bizony a sportszerű horgászokkal is megtörténhet - akarva, akaratlanul - olyasvalami a vízparton, mely a legjobb szándékú megközelítés mellett is átlép az írott vagy íratlan szabályzat túlsó oldalára. Ritkán előfordulhat, hogy a körülmények „kényszerítő hatására" orvhorgásszá vedlünk. A határmezsgye néhol egészen keskeny, olykor az értelmezéssel is baj akadhat, s amiről eddig úgy gondoltuk, szabálytalan - holnap már fizetett hirdetések drága árucikke lehet.  

Nem vélekedtünk erről Szolnokon sem másképp. Akkoriban az országos egyéni bajnokság két fordulóját többek között azért tették az élő Tiszára, hogy ezzel is bizonyítást nyerjen a tavaszi ciánszennyezés okozta mérhetetlen kár. Kár persze volt, ezt tudtuk jól valamennyien, ám a szemeink előtt lebegett a korábban lezajlott „pikófogó" országos szövetségi csapatbajnokság, ahol a Duna elterelésével Szigetközben okozott felbecsülhetetlen ökológiai károkat kellett igazolnunk - sikerrel. A Szivárgó-csatornán megrendezett versenyről igazán csak az maradt meg emlékeinkben, amikor Fülöp Józsi az eredményhirdetés alatt „körbekalapolt" a versenyzők között, némi pénzadományt gyűjtve haltelepítésre, és mindezt át is adta a szervezőknek.

A szolnoki verseny időpontjára azonban kiderült: maradt hal a Tiszában. Az is kiderült az első forduló során: zömében busa, és egynémely rajthelyen oly sűrűségben, hogy szinte percenként akadt - persze kívülről - a horogra. Megfogni azonban alig lehetett őket. Az első körben Katus Gyuszinak sikerült a legjobban. Ezért is szívesen kihagytam volna a maradék élővizes fordulót, meg azért is - valljuk be őszintén -, mert korábban nagyon keveset horgásztam folyón, s a Tisza ugyebár nem Balaton. Bővebben Martin Gabi fejtette ki előszeretettel erről alkotott véleményét, nagy örömmel megosztva a versenyzőtársakkal. Persze, szigorúan csak a társaságomban.

- Na, az aztán nagy szám volt, amikor a Vili horogra akasztott békával igyekezett bemérni a vízmélységet a húzós meszesi Dunán! (Hangos derültség, pedig nem először meséli, és nem először hallják...) Szerencséje, hogy egymás mellett ültünk. Még most is a feneket keresné, ha nem vagyok ott...

Ekkor este volt, és a Tisza-parton sétálgattunk, nagy adag fagylaltot nyalogatva. Mögöttünk az Alcsi holtágon lebonyolított két forduló, és Gabinak igazán könnyű szívvel bocsátottam meg, mert mindössze négy pontot gyűjtöttem aznap. De vissza volt még a másnapi, élő vizes záró forduló. Gabi rosszul, mondhatni nagyon rosszul állt, ezért a hőn áhított kerettagsághoz nem hibázhatott nagyot. Tisza Laci viszont olyan jókat horgászott eddig, hogy szinte két lábbal állt már most a válogatott keretben. Papp Józsi pedig alig várta az újabb folyóvízi pecát, amin nem csodálkoztunk. Az első fordulóban ugyanis egy szál ötös botjával kikaszált - ha jól emlékszem - tizenöt kiló halat, amivel fölényesen nyerte szektorát.
- Gyerekek, jászszagot érzek a levegőben! Holnap megint kasza lesz...
És Józsinak elhittük, és drukkoltunk is neki, mert abban a holnapi napban az érem lehetősége is benne volt.
Másnap a sorsolásnál sok minden eldőlni látszott. Józsi egy hellyel húzott odébb, mint az első fordulóban (Dörzsölte is a kezét.). Tisza Laci kirántotta az alsó szélső melletti helyet, ami számára is élvezetes, halban gazdag versenyt ígért. Az is kiderült rövidesen, hogy Gabival egymás mellé kerültünk az egyik belső szektorban. Másik szomszédomnak Imre Gabi sorsolódott, akinek a közelségében - pusztán felebaráti szeretetből - mindig is szívesen horgásztam.
- Vilikém, ha megakadnál a vízbeméréssel, csak szólj nyugodtan, segítek - kajánkodott ve-em Martin Gabi. Ez már a felkészülési időben volt, és éppen befejeztem ötös botomon az ereszték beállítását. Emlékszem, mindössze egyetlen megfelelő szerelésem volt hozzá.

- Igazán köszönöm, Gabikám. De a busáknak nem kell olyan precízen bemérni a vizet. Csak jó nagyot kell bevágni.
- Menni fog az, ha recegtetik az úszót...
Aztán elkezdődött a verseny. Gábor szomszédjaim közül a Martin snecivel kezdett, Imre azonnal rakóssal, én pedig - Papp Józsi tegnap esti biztatására - az ötös spiccel. Nem sok reményt adtam a cájgnak, gondoltam, legalább hamar túl leszek az efféle pilinckázáson.  
Az első úsztatás derekánál elakadtam. Legalábbis azt hittem, amikor elmerült az úszó, de a behúzást eleven rúgások kísérték. Rövidesen beszákoltam egy szép jászt.
Martin Gabi felém sem nézett, csak úgy, félvállról kérdezte:
- Mit fogtál, Vilikém? (Még nem fogott snecit...)
- Jaszkót, Gabikám, szép kis jaszkót. Negyven deka...
A következő úsztatás derekánál úgy jött kifelé a vízből nehéz úszóm, mintha hirtelen elszaladtak volna alóla az ólmok. Jó dévér rúgta a folyó vizét, hangos locsogás mellett szákoltam be.
Martin Gabi továbbra sem tudott felém nézni - hiába, koncentrálni kell az első snecire -, de azért unott hangon megtudakolta:
- És most mit fogtál, Vilikém?
- Dévérkét, Gabikám. Ez is meg van negyven deka...
Még ma is látom, ahogy félrehajította snecizőjét, és kissé kapkodó mozdulatokkal a rakós után nyúlt.
Elkezdtem számolgatni. Most, a harmadik percben már majdnem van annyi halam, mint az első forduló harmadik órájában. Tovább azonban nem jutottam a számolgatással (még a végén magyar bajnoki címig is eljutottam volna...), mert - micsoda balszerencse! - a harmadik úsztatás végén elakadtam. De úgy rendesen. A zsinór, fogalmam sincs, miért, valahol a spicc és az úszó között szakadt el. Harmadrészben...

Ötös bot félredobva. Sebaj, majd rárakózok!
De több halat nem tudtam fogni. Mármint olyant, amelyik hajlandó lett volna bekapni a horgot. Mert a busák rövidesen odaálltak elénk, hosszú, tömött sorokban, és recegtetni kezdték az úszót.
Kétségtelenül Martinnak volt a legtöbb „kapása". Hatalmas luftokat vertünk, ritkán pillanatokra megakadt a hal, még ritkábban a gumit is kihúzta egy rövid sprint erejéig a spiccből - aztán annak rendje-módja szerint elköszönt. Igazi, hamisítatlan rakós botos gereblyézés folyt a környéken, már-már burleszkfilmbe illő, eléggé pancser módon. Azt hiszem, ez volt a valaha megrendezett legnagyobb szabású többfordulós verseny, melyet orvhorgászati mellékforduló fűszerezett.
Az első busát nekem kellett beszákolnom. Szépen az állába akadt a horog, és nyomott vagy másfél kilót. Szomszédjaimnak gyakorlatilag alig volt haluk; busám láthatóan felidegesítette Martin barátomat, míg Imre sporttárs komoly szerelésen ügyködött mindeközben.

- Idenézz, Tesókám - szólt át jobbról, amikor végzett a szereléssel -, na erről maradjon le ez a mocsok algazabáló!
És tenyerén egy felkötött, aranyszínű, egynullás pontyozó horgot mutatott.
- Honnét van ilyened? - kérdeztem egyszerre irigykedve és aggódva is. Irigykedve - mert nekem nem volt akkora kampóm -, és aggódva a várható eredménytől...
- Van ennél nagyobb is.
- Azért két szem csontit ne felejts el rátenni.
Mentségére legyen mondva: rátette. De erről a nagy horogról is ugyanúgy leakadtak a busák, mint a kicsiről. Más lehet itt a megoldás...

A második megfogott busámnak melluszonyába akadt a horog. Azt hittem, nagyobb lesz, mint az előző, ám nem múlta felül a kilót. Boldogan tettem szákba, és átszóltam folyamatosan szitkozódó Martin barátomnak:
- Ez is szépen bekapta. Érdekes, az én csalimat megeszik...
Barátom éppen csúcstagot cserélt. A letett készséget úgy vágta a kövekhez, hogy az egyik tag megrepedt. Feje, mint a kondérból kikandikáló főtt ráké, és úgy éreztem, ha szólok még valamit, hát az én csontom repedése következik. Valami csúnyát is sziszegett felém.

Ám ami ezután következett...
A háttérben váratlanul feltűnt Martin Jani, és nyugodt hangon érdeklődni kezdett fiától a szektor jelenlegi állása után.
Az apa és fia között kialakult párbeszédet nem részletezném.  De az öreg Martin utolsó megjegyzése ide kívánkozik:
- Nézd csak, Gabikám, a Pfundt Karcsi kicsit odébb úgy húzza a jászt, mint Floki a lábtörlőt!
Valóban: tőlünk jobbra öt-hat hellyel, már a másik szektorban Karcsi tényleg egy jászt merített, mellette Erdei Attila pedig valósággal parolázott velük. Azt is lehetett látni, hogy ott fele akkora a víz, mint nálunk. Valami kőrakás volt előttük a folyóban.

Na, erre a beszólásra aztán elszakadt Gabinál a húr. Borzasztó hangos pendüléssel! A hátunk mögött húzódó sétány fáiról ijedten reppentek fel a galambok, az öreg folyó megállt medrében és szőkesége döbbent falfehérré változott; Imre Gabi a háta mögé dobta meglepetésében az etetőgombócot, én pedig olyan kicsire húztam össze magam a ládámon, mint a sarokba szorult pók.
Hogy miket mondott az ifjabbik Martin, azt ide nem írhatom le. Legyen elég az összegzés: édesapját arra kérte, ha már segíteni nem tud, legalább ne bosszantsa...
Jani röviden megemlékezett még a víz- és holdállás kedvezőtlen alakulásáról (hirtelen más nem jutott eszébe, de az utolsó szó mégis a szülőt illeti...), aztán eloldalgott mögülünk. Legközelebb csak a végső eredmények megállapításakor láttuk újra.
Az a piszok harmadik busa is valahogyan „állra vette" horgomat. Olyan óvatos, minden fel-tűnést kerülendő fárasztást még életemben nem produkáltam. Legszívesebben a kövek alatt húztam volna ki a szerencsétlen algaevőt, de hát mégiscsak versenyen vagyunk, illik szákolni...
Éreztem a levegő vibrálását közöttünk - ilyen lehet nagyfeszültség alatt horgászni -, és ámbár szépen sütött a nap és a galambok is visszamerészkedtek már a parti sétány fáira, mégis úgy tetszett, mintha mennydörgéssel, jégesővel vegyes szélvihar közelítene horgászállásom felé. Normális esetben ilyenkor a horgász összerámol, és hanyatt-homlok elmenekül az életre kelt viharzóna elől. Ezt azonban nem tehettem, így versenyzői pályafutásom legóvatosabb, legszótlanabb (még etetni sem mertem) félórányi horgászata várt reám.
A felhők csak sokasodtak, és már tisztán hallani véltem az égzengést is, midőn Imre Gabi percek alatt két busát beszákolt. Nehezünkre esett, de nem kommentáltuk egymás között a sikeres „kapásokat". Aztán valóban hallottam - mert odanézni nem volt merszem -, amikor Gabi legfrissebben eleresztett hala után csúcstagot cserélt, és ezt éktelen recsegés-ropogás kísérte valami elképesztő szitokáradat közepette.
Azonnal tudtam, hogy horgászcikk-forgalmazó talján szponzorunknak lesz mit pótolnia Gabi felszerelésén...
És ekkor, mintha odafönn meghallották volna imába foglalt kívánságomat az égi hal-aggatók, nos ekkor - végre! - barátomnak is sikerült egyet rendesen meghorgolnia! Amikor beszákolta, néhány kisebb kő bezuhanását hallucináltam az ismét szőkére változott folyó hullámai közé.

Aztán vége lett a látomásnak. A versenyt lefújták, vele együtt ezt a kényszeredett, „helyben ülős" gereblyézést is. Pakolni kezdtünk. Szótlanul, mintha idegenek lennénk... Rövidesen jöttek a mérlegelők, majd el is mentek; ám ekkor már tudtuk, Gabinak borotvaélen táncol a kerettagsága. Vártuk a felmentő hírt...
Jött is az! Jani már messziről lobogtatta kezében a papírt, és üvöltötte:
- Megvan, Gabi! Éppen hogy, de megvan!
És a tonnányi kövek úgy zúdultak Gabi lelkéről a Tiszába, mintha az egész folyót el akarták volna torlaszolni. Barátom pillanatok alatt a régi lett, és mosolyogva jött át hozzám. Pimaszságát tetézvén, még a hátamat is megdöngette:
- Vilikém, gratulálok! Szépen húztad a halat (?), jól horgásztál! Különösen az első jászod...
Mint újdonsült, jó eredményt elért gereblyéző versenyhorgász, akár ki is húzhattam volna magam.
- Na igen. Neked azonban nem feküdt ez a víz!
- Mi tagadás: nem volt egyszerű...
- Dehogynem. Még szerencse, hogy nem fogadtam el a vízbemérésre irányuló segítségedet. Hát, még ha valami jobb etetőm is lett volna (ugyanis Martin-félével horgásztam...)!
Közben megérkezett János, és ismertette az általa kiszámolt eredményeket. Tisza Laci kettest horgászott, tehát simán bekerült a keretbe. Papp Józsi viszont nem tudta a korábbi eredményét hozni, így valószínűleg odalett a dobogó. Jómagam hármast „gereblyéztem" össze (volt nálad két ügyesebb rabsic, kommentálta Imre Gabi), és ezzel én is bekerültem. Végül a csattanó: Hamar Petié a bajnoki cím!
Valóban így lett. Hiába, Jani mindig jól elszámolt velünk... És amíg a folyópartra visszaköltözött jókedvben pakolgattunk, hallgatva a sétány galambjainak turbékolását, az a kevés lelki-ismeret-furdalásom is nyomtalanul felszívódott.