2011. február 15.Pont (y) az i-re

2010 novemberében a hirtelen beköszönő hidegfront gyorsan elvette az addig hatalmas étvággyal táplálkozó halak kedvét. Hiába váltotta gyorsan egy meleg front az erőteljesebb lehűlést, vizeink már nem tudtak oly mértékben visszamelegedni, hogy kedvenceink emésztése újfent a maximumon pörögjön. Egyre inkább hegyeztük a fülünket cimboráimmal, van-e valahol olyan víz, amely izgalmas és élményekkel teli horgászattal kecsegtet. Égtek a vonalak és futótűzként terjedt minden használható információ. Legkedvezőbbek azok a hírek voltak, melyek a 2008-as férfi OB döntő helyszínéről érkeztek, ám mint sajnos oly gyakran megesik, a hír tartalma erősen torzította a tényeket. A szerencse istennője azonban nem engedte, hogy lefele görbülő szájjal térjünk haza és megmentette becsületüket. De ne rohanjunk ennyire előre, hiszen még csak most kezdem a képnézegetés.

A történet egy héttel a szóban forgó horgászat előtt kezdődött, amikor is Dohány Péter barátom hívott, lenne-e kedvem elkísérni őt egy jó kis folyóvízi horgászatra a kiskörei versenypályára. Talán még be sem fejezte a nekem szegezett kérdését, máris megkapta a válaszomat: Igen!

Sok jót hallottam már arról a versenypályáról, de addig még nem volt alkalmam ellátogatni oda. A legtöbb információm a 2008-ban ott megrendezett Férfi Egyéni Bajnokság döntőjéből van, ahol fantasztikus mennyiségű fogásokkal, és szebbnél szebb dévérkeszegek szákolásával dőlt el a bajnoki cím sorsa. Mostani információink is 15-20 kg közötti szép dévérkeszegekről szóltak, így nem csoda, hogy közel egy heti álmatlanság lepte el türelmetlen éjszakáimat. „Induljunk már!"

Pontban reggel hat órakor találkoztunk az előre megbeszélt helyen Szentesen, majd másfél órás, várakozásokkal teli út után érkeztünk meg Kiskörére, ahol a megfelelő papírok beszerzése után már kanyarodtunk is ki a pályára. Meglepetten tapasztaltuk, hogy rajtunk kívül csak Ambrus Huba barátunk, és néhány partra vetett kagyló kémlelte a terepet.

„Lehet, hogy nem is eszik a hal?" - villant át gyorsan gondolatainkban, de eme ránk boruló sötét felhőket gyorsan elhessegettük a fejünk felől, és nekiláttunk Péter keverékének elkészítéséhez.  Etetőanyagának összeállításán nem sokat gondolkodtunk, hiszen igazi bajnok keverék állt rendelkezésünkre, melynek pontos összetevőit itt olvashatjátok

Míg az etetőanyag „ázott", Péter kialakította horgászhelyét. Pillanatok alatt helyére került minden. Stabilizálódott a láda, rögzült az oldaltálca, majd szépen sorban előkerültek a topsetek is. Kívülről úgy tűnt, mintha az összes apróság előre tudná, pontosan hol is van az ő helye. Péter 6-8-10 grammos dundi úszókkal, valamint 3-4 grammos lapos bójákkal készült az aznapi megmérettetésekre. Felkészülésének utolsó lépéseként földdel és kaviccsal, a kellő mértékben megnehezített alapozó gombócait gyúrta, miközben szemünk előtt hatalmas méretű dévér kolóniák sorakoztak éhesen a „vályú" előtt. A bekevert mix körülbelül 50%-a került bevetésre a horgászat kezdetén. A szúnyoglárvával és csontival gazdagon fűszerezett finomságok pótlásának ütemét pedig majd a halak döntik el. - vélekedett Péter.
„Csak legyenek minél többen!" - futott át gondolataimban, majd szorgalmasan örökítettem Péter alapozó gombócainak leírt röppályáját a levegőben.

A kellő fajsúllyal rendelkező gombócok erős, mély hang kíséretével csobbantak a botspicctől körülbelül 40-50 centiméterrel folyásnak fölfele. „Ez biztos leér a fenékre!" - fejtettem ki meglátásomat hangosan Péter felé, aki egy pillantással adta tudtomra helyeselő gondolatait, majd gazdagon megtűzdelte horgát, a dévérsereg által oly nagy becsben tartott élénkvörös szúnyoglárvával.
Hatalmas reménnyel indított horgászatunk hamarosan döcögős halkeresésbe ment át. Néhány fűzfalevélnyi méretű papír keszeg és az őket követő, vagy talán velük együtt bandázó, hasonló méretű apró kis balinocska jelezte, a fogásokról szóló hírek, melyek ide csaltak bennünket, a Kisköre és Szentes között megtett kilométerekkel arányosan növekedtek.
- Itt ma nem lesz húsz kilogrammos fogás! - nyugtáztuk szomorúan, kissé lelombozódva egymás között.
- Nem, nem és NEM! - fakadt ki belőlünk egyszerre, nem is sejtve, inkább csak valami erős belső ösztönöknek köszönhetően érezve, a mai napnak még nincs vége!

- Itt valamin változtatni kell, ha halat akarunk fogni! - szólalt meg horgászbarátom, majd egy esti krimi sorozat főszereplőjéhez hasonlóan matematikai képletek százai futottak át gondolatain a megfelelő megoldást keresve. A rengeteg megfoghatatlan csipkelődés miatt egyre inkább uralkodóvá vált a csonti csaliként való felhasználása. Néha-néha még került mellé egy-két szál szúnyog, de az nem a megfogott halak mennyiségét, hanem az elrontott kapások számát növelte.


Bár a szúnyog csaliként való mellőzésével javult a kapás akasztás és halfogás aránya, horgászatunk továbbra sem a féktelen tempóban történő halfogásról szóló híreket támasztotta alá. Újabb és újabb bonyolult, többemeletes képletek hada viharzott át matematika szakos cimborám fejében, melynek végeredményeként apróbb módosításokat végzett szerelékein.
- Talán majd most! - fakadt ki Péterből bizonytalan és kissé csalódott hangon, de az újabb módosítás újabb reményekkel vértezett fel bennünket.
„Hihetetlen, hogy egy ilyen gazdag halfaunával rendelkező víz is milyen nehezen tudja adni kincseit." - morfondíroztam magamban, mikor végre megláttam, hogy cimborám bevágását követően, ha nem is méterekre, de látványosan kint maradt a bot utolsó két tagjába fűzött gumi. Aznapi horgászatunkhoz viszonyítva nagyobbacska keszeg akadt a horogra, melyet gyakorlott és gyors mozdulatokkal terelt szákba barátom. A folytatás is (az eddigiekhez képest) remekül alakult, hiszen egyre másra érkeztek a csonti csokorra megéhezett vendégek Péter hálójába.

Hol van már a délelőtti „szenvedés"? Mintha meg sem történt volna, olyan örömmel engedte útjára duci úszóját csapattársam. A horgászatunkra szánt idő azonban véges volt, és bizony a közelgő tél szele is érződött már. Ahogy egyre mélyebbre bukott nyugati látóhatárunkon az életet lehetővé tevő napkorong, úgy vált egyre barátságtalanabbá a levegő hőmérséklete is.


- Még egy halat fogok és mehetünk. - hangoztatta Péter és újra indította cájgját. Több kapás azonban nem jelentkezett. Egy úsztatás, két úsztatás, három... Ha nem tudnám, hogy lehetetlen, azt a tippet adtam volna, hogy kedvenceink bizony hallgatóztak és jókat kacarászva mutogattak volna ránk: „Nézd a balekokat!" Persze ez nem így van, de valahogy ez jutott az eszembe, ahogy közeledtem az aznapi képeket rejtő mappám vége felé.
Péter mögött üldögéltem fotóalanyt keresgélve, mikor szemem sarkából határozott akasztásra lettem figyelmes. Hatalmas örömmel ugrottam föl és próbáltam belőni, mely szögből is lenne érdemes még pár képet készíteni. Egy kép, két kép, változás azonban sem sok volt. Halunk az akasztást követően nem sok ellenállást tanúsítva, inkább csak amolyan vízzel teli szatyorhoz hasonló köröket leírva engedelmeskedett a gumi és Péter akaratának. Csak a rövidítést követően, az első „mutasd meg magad" húzásra esett le neki, ez bizony nem játék.


- Ponty! - fakadt ki belőlünk egyszerre, és míg Péter az el ne menj fohászhoz kereste szavait, jómagam hatalmas léptekkel indultam el jobb szöget keresni fényképezőgépemnek. Pontosabban csak indultam volna, mert egy gubancból hátra támasztott topszet állta galádul utamat, amit természetesen csak akkor vettem észre, mikor puskalövéshez hasonló morajjal adta tudtunkra, nem tudja megtartani közel emberes súlyomat. Mire újra feleszméltem, Péter már megszákolta aznapi megmentőnket és hatalmas örömmel helyezte be ellenfelét haltartójába. Még a három darabba törött topset sem szegte kedvét, oly széles mosollyal nyugtázta: „megérte eljönni"!

Ezek után már az elpakolás is sokkal vidámabban és gyorsabban ment. Egy utolsó csoportkép a főszereplőkről, majd baráti búcsú a tájtól és Hubától, aki még egy kicsit maradt üldözni a fenevadat.