2011. február 17.Kárászparadicsom

A horgászok nagyobb tábora ilyenkor szögre akasztja felszerelését, mondván: „ebben a melegben úgysem lehet fogni semmit!". Persze akadnak néhányan, akik még ebben a látszólag reménytelen helyzetben is vallatják vizeinket. Eredményeik gazdagságát elnézve meglepődünk, felbuzdulunk, majd hamarosan újabb sikertelenséggel zárjuk horgászatunkat. Mi lehet a titkuk? Tudnak valamit, amit mi nem? Tapasztalataim szerint az eredménytelenségek oka nem a félve őrzött titkokban rejlik, sokkal inkább a nem megfelelő helyen és időben az optimálisnak éppen nem nevezhető módszer alkalmazásában.

A helyszín, ahova most elkalauzollak benneteket a Szeged mellett található, Fehérpart névre keresztelt valamikori Tisza-ág. Az öreg holtág több kilométer hosszan, váltakozó szélességgel fut országunk déli határvidékén. Átlagos vízmélysége 1,5-2 méter. Halállományának döntő többségét a majdnem mindig mohó ezüstkárászok alkotják, de megtalálható benne sok más hazai és tájidegen halfaj is. A partot vastag nádszegély övezi, melybe hosszan benyúló stégek biztosítják a horgászhelyeket. Egy ilyen stégen foglalok helyet én is, innen veszem üldözőbe vizünk mohó lakóit.


Célhalam most a kárász lesz. Szeretek erre a halra horgászni. Ha egyszer megtaláljuk őket, mindig élvezetes kikapcsolódásban lehet részünk.
„Kárász! Mi ebben a nehéz?! Kevés etetőanyag, esetleg áztatott búza, kukorica és máris forr előttünk a víz", gondolhatják sokan a gép előtt ülve.
Valóban! A legtöbben itt is - mint általában - előre beáztatott szemessel szórják meg helyeiket, s várják az etetésen gyülekező pikkelyeseket. A gyakran oly gazdag zsákmány most azonban elmarad, a kevés fogságba esett rab pedig arra enged következtetni, hogy nem eszik a hal. Pedig nem üres a víz! Néha szinte szabályosan forr a víz a benne lévő halaktól. De miként lehetne megfogni őket?


A horgászat most is, mint mindig, a megfelelő etetőanyag kiválasztásával, majd elkészítésével kezdődik. „Ha kárász, akkor méz!", szólal meg bennem egy hang. Ennek megfelelően választom ki etetőanyagomat. Keverékem pontos alkotói:

• 3 kg Maros Mix Basic Méz
• 1 kg Maros Mix Extra Méz
• 2 dl pinki
• 1 dl csonti

Sokan biztos meglepődtök a viszonylag nagy mennyiségű etetőanyagon. Ennek azonban oka van. A fojtó melegeknek köszönhetően a halak elemelkednek a mederfenékről. Ez, amikor kint vagyunk, szabad szemmel is nagyon jól nyomon követhető. A felszín alatt kóborló csapatokból csak akkor tudunk „szemezgetni", ha keverékünk ott oldódik, ahol a halak egyébként is szívesen tartózkodnak. Ezt pedig a folyamatos, szinte szünet nélküli gombócozással érhetjük el. Több órás intenzív horgászathoz pedig 4-5 kilogramm etetőanyagra is szükségünk lehet. Ahhoz azonban, hogy mixünk a megfelelő mélységben szétessen, nagy gondossággal kell bekevernünk. Elkészítésének legegyszerűbb módja a túlnedvesítés. Ne ijedjünk meg a nagyobb mennyiségű víz hozzáadásától! Csalogatóanyagunk állaga akkor megfelelő, ha olyan, mint amikor tésztát készítünk. Ha bizonytalanok vagyunk az állagot illetően, akkor készítsünk egy apró, tojásnyi gombócot és dobjuk a vízbe. Ha az „toccsanó" hanggal érkezik, az etetőanyag elkészült.


Az etetőanyag kész! Lássuk, milyen felszereléssel lehetünk eredményesek! Ehhez a fajta horgászathoz a legjobb választás, a rövid vagy közepesen hosszú spiccbot. Ennek fő oka, hogy a közelebb lényegesen pontosabban tudunk etetni, valamint horgászatunk is tempósabb. Személy szerint a 4-6 méter hosszú botokat szeretem a legjobban, és ezek közül válogatok.


Az áramlásmentes, lassan süllyedő csalival történő horgászathoz az olasz típusú úszókat részesítem előnyben. Kedvencem a Maros Mix Seria 59 névre keresztelt kis jelző, melyből 0,8-1 grammosakat készítek ki magamnak. Úszóimat 12-es Tubertini Dragon előkezsinórra fűzöm. Vékonyabb zsinórt használni felesleges, és nem is szabad. Csak az elveszített szerelékek száma szaporodna meg nagyon. Úszóm súlyozásához úgy válogatom össze az ólmokat, hogy 6-8 darabbal tökéletesen ki legyen súlyozva. A 15 centiméteres előkére egy 12-es Gamakatsu horgot kötök. Fontosnak tartom a nagyobb horog használatát, mert vele lényegesen biztosabb akadást érek el, így sokkal kevesebb az üres bevágás, leakadás és az ezek miatt keletkező gubanc kialakulásának lehetősége is kisebb.


Láda, botok, úszók, horgok, különböző kiegészítők bepakolva, minden a helyén. Irány a part! Megérkezve besétálok a kiszemelt stégre, szétnézek, mély lélegzetet veszek és érzem, újra itthon vagyok. Pár percet még élvezem a természet neszeit, majd sietek vissza az autóhoz. A helyre való becipekedésnél igyekszem minél kevesebb körrel bejutni. Táska, láda a vállamon, botok, dézsák a kezemben, csak horgászhassak már! Bepakolást követően elhelyezkedem, előkészítem az etetőanyagot, majd gyorsan összerakom a botokat is.


Az ereszték beállítását a hosszabb, vagyis az 5 méteres bottal kezdem. Mivel a halak a víz bármely rétegében tartózkodhatnak, az eresztéket úgy állítom be, hogy a horog 1-2 centiméterrel lebegjen a mederfenék fölött, a jelző és a főólmozás távolságát azonban igen erőteljesen megnövelem. A köztük lévő távolság körülbelül 60-70 centiméter. E beállításnak köszönhetően a stég előtt található, körülbelül 1,5 méteres vizet teljesen át tudom kutatni. Különösen igaz ez a vízoszlop alsó 60-70 centiméteres részére. Az ereszték pontos beállítása után következhet a rövidebb, vagyis 4,5 méteres boton történő mélységállítás: ezt körülbelül fél méterrel rövidebbre állítom. A két bottal és a különböző mélységbeállításnak köszönhetően az előttem lévő vízoszlop teljes magasságát tüzetesen át tudom kutatni a halak után.
Mindennel megvagyok. Csalizok, majd útjára engedem a felszerelést. Az úszó beérkezése után dobok egy apró, tyúktojásnyi gombócot. Körülbelül 10 perc telik el az első „érdeklődő" felbukkanásáig, majd szépen lassan megérkeznek a többiek is.

Úgy látom, igencsak eltaláltam az ízlésüket, a folyamatosan pótolt finomságoknak köszönhetően szinte már be sem hagyják állni az úszómat. Kapásjelzőm remegve fekszik a víz felszínén, jelezve, hogy valaki útközben elkapta az egy szem csontival csalizott horgot. A túl sok késve észlelt kapás miatt egyre több kárász nyeli mélyebben a horgot. Ennek kivédésére leteszem 5 méteres spiccbotomat, és kezembe veszem a 4,5 métereset, mellyel tovább folytatom halállomány ritkítását.


Mintegy háromórányi önfeledt kárászozás után elfogyott csalogató anyagom. Etetés híján nagyon gyorsan alábbhagy halaim érdeklődése is, jelezvén, hogy az etetőanyag minősége mellett ugyanolyan fontos a megfelelő etetési technika. Befejezésül még egy fotó a zsákmánnyal, majd mindenki útnak indul hazafelé.