2011. március 10.Téli árvíz

Majdnem 10 km-t tettem meg kerékpárral, hogy eljussak az egyik kedvenc ártéri csatornámhoz, melynek késő őszi, erősen leapadó vízében sokkal nagyobb eséllyel foghatunk szép, méretes csukákat . Életterük beszűkül, a takarmányhalak száma is erősen lecsökken, így az egyre éhesebb csukákból egyre könnyebben lehet kapást kicsikarni. Mivel az elmúlt két horgászat a csatornán nagyon eredményes volt, most is egy kiadós, kapásokkal tűzdelt pergetés reményében érkeztem. Ez a remény azonban hamar szertefoszlott. Az iszapos part ugyanis mély lábnyomokkal volt szétdúlva, és ezek a lábnyomok a vízben is folytatódtak. Egyértelművé vált számomra, hogy valaki lehalászta a sekély, kb. fél méteres mélységű csatornát. A csatornaparton sétálva összekötött ágakra és hálómaradványra bukkantam, de az eddig megszokott megriadó halak keltette burványokból most egyet sem láttam. Azért dobtam néhányat egy 1-es számú körömvillantóval, de még rávágásig sem jutottam. Mindössze egy tenyeres dévérkeszeg akadt meg véletlenül a hátánál, jelezve, hogy nem végeztek „profi munkát" az illegális halászaink. Be kellett látnom, hogy a kis csatornán sem kell horgásznom a következő tiszai árvízig, amikor is remélhetőleg újra megtelik hallal.
 

Gyorsan sorra vettem a pergetésre alkalmas vizeket, ahol esélyem lehet halfogásra. Így esett a választásom egy másik ártéren fekvő vízre, a Kanász-kubik néven ismert kubikgödörre. Ebből a vízből is temérdek csukát hordtak el a horgásztársak, de a kubik kifogyhatatlannak tűnt. Reméltem számomra is ad egy-két ragadozót.
A partra érve örömmel tapasztaltam, hogy csak néhányan üldözik a csukákat. Ez fontos tényező, mert így elég szabad vízterület maradt számomra a pergetésre, nem kell megint a tömérdek csukázó-úszó között vezetgetnem a műcsalimat.

Van egy kis öbölszerű része a kubiknak, ahol sok szép sügeret fogtam már apró, piros twisterekkel. Úgy döntöttem, először belőlük próbálok kicsalogatni egy-két példányt. Volt is néhány sügér-rablás, de kapásig nem jutottam. Feltettem egy 1-es méretű piros körforgót, hátha ez kell a kis csíkos vitézeknek. Erre azonban nem egy sügér, hanem egy 30 centis csuka csábult el. Óvatosan megszabadítottam a horogtól, lefotóztam, mert az első halat - legyen az bármekkora - ez mindig megilleti, majd visszatettem a vízbe.


„Ha a csuka eszik, akkor csukázok." - gondoltam, és felkötöttem egy drótelőkét a 20-as damilom végére, és feltettem kedvenc támolygómat. Vontattam folyamatosan, emelgettem, süllyesztgettem, meg-megállítva rángattam magam felé, de most egyik bevontatási módot sem értékelték a csukák. Gondoltam felteszek egy nagy, 4-es tricolor körforgót, hátha az intenzív rezgésre jobban reagálnak. A harmadik dobásomra volt is egy ütésem, amit rövid időn belül további kettő követett, de egyik kapásra sem akadt meg a rabló. A következő bevontatásokat szándékosan a lehető leglassabb tempóban végeztem, magasra emelt botspiccel, hogy a lassú tempónál se szedjen fel levelet a fenékről a hármashorog. Az egyik ilyen bevontatás közben éppen a kubik túloldalán a bozótosban mászkáló embereket figyeltem, amikor erőteljes kapást kaptam. Éreztem, hogy az itt megszokott, éppen méretes csukáknál jobb hal akadt a horgomra. A 2,10-es pergető botomon erőteljesen védekezett a másfeles körüli csukám, elő is vettem a fényképezőgépemet, hogy még a vízben lefotózhassam. Éppen az objektív felé siklattam a csukát, amikor az megrázta a fejét. Az őt rabságban tartó műcsalitól megszabadulva tűnt el a mélyben. Kicsit sajnáltam, hogy nem tudtam lefotózni a szép halat, de úgyis visszaengedetem volna. A háromszínű körforgóra nem jött több kapás, ezért egy bronz levelű testvérét küldtem harcba. Erre a csalira is több rávágást kaptam, és csak egyetlen halat tudtam megakasztani, de a méretet alulról közelítő hal nem okozott nagy felfordulást. A fogás után újra jöttek a megfoghatatlan kapások, ezért egy 3-as méretű, ezüst körforgót csatoltam a kapocsba, hátha a kisebb csalit is vonzónak találják a halak. A váltás újra sikeres volt, hiszen első dobásra megfogtam az előző csuka ikertestvérét. Elégedetten nyugtáztam a fogást, majd az órámra tekintettem, és milyen jól tettem, ugyanis egy családi ebédre kellett mennem, amiről nem akartam lekésni.
Összeraktam a rövid pergető botomat, visszatettem a helyükre a mai nap sikeres csalijait, és elbúcsúztam a kubiktól, nem is sejtve, hogy ezen a helyen sem pergetek idén többet. Egy hétre rá ugyanis általam sosem látott méretű, december közepi árhullám jött a Tiszán, aminek köszönhetően a kubik újra horgászhatatlanná vált.