2011. augusztus 19.Sugovicai spiccbot teszt

Bevezetőm utolsó mondatának többes száma némiképp eltér a valóságtól mai horgászatunkon, hiszen jómagam csak a fényképezőgép exponáló gombját nyomogatva bóklászom a parton, míg Karpjuk György barátom újdonsült spiccbotjával ismerkedve ijesztgetni készül a Baján található Sugovica lakóit. Egyelőre még csak készül, hiszen javában keveri a mai napi kosztot. Hogyan is kerültünk ide? Nézzük!


Hogy éppen mivel voltam akkor elfoglalva arra már nem emlékszem, de nem is ez a fontos. Lényeg, hogy csörgött a telefonom. Gyuri komám hívott. Telefonomat felvéve köszönés helyett csak annyit mondott: árad a Duna! Összesen két szóból álló tőmondatát talán még be sem fejezte, gondolataim már az egy évvel ezelőtti hasonló időben megejtett magas vízálláshoz igazított horgászatunkkor fogott hatalmas dévérkeszegeken jártak.
- Vannak bent szép keszegek is? - vontam kérdőre a hírhozót.
- Azt nem tudom, de gyere le! Ki tudja mikor lesz megint hasonló a vízállás. Egyébként is! Vettem egy új spiccbotot. Ki kellene próbálni!  - volt a válasz.
- Igaz! - mondtam, majd leegyeztettük a részleteket.
Reggel nem sokkal nyolc óra előtt találkoztunk a híd lábánál lévő horgászboltnál, ahonnan egy-egy adag pinkivel és csontival gazdagodva „léptünk meg". Vásárló körutunk végén még tettünk egy kanyart jobbra, majd balra (csak hogy minél jobban megkavarodjak a bajai forgalomban), míg meg nem érkeztünk cimborám stégjéhez. A stéghez vezető igen szűkös pallót látva némiképp elbizonytalanodtam, hogy mi itt szeretnénk horgászni. Szóvá is tettem vendéglátómnak, aki csak röviden annyit válaszolt: „egyszerre csak egyikünk lépjen rá, be ne szakadjon!"
Azt, hogy erre mit válaszoltam inkább nem vetném papírra. A Word amúgy sem díjazná törekvéseimet, és szép aláhúzott hullámos zöld vonallal próbálna más útra terelni mondandómat.
Egy szónak is száz a vége! A lényeg, hogy „száraz bőrrel" bepakoltunk. Pillanatok alatt a helyére került minden. Érezhetően megvan mindennek a helye. Mire felállítottam kényelmes fotelomat, György már a zacskókat bontogatta.  Nos, így kerültünk ide!

Négy kilogramm, édes, fűszeres etetőanyagot készít cimborám kedvenceinek, majd míg „ázik" a koszt, előveszi újdonsült csodafegyverét. Az érzékeny csőspiccel ellátott Tubertini Area 4 PR névre keresztelt teleszkópos bot egy megfizethető, igazi nagyhalas pálca. Kézbe véve érezhetően komoly erőtartalékokkal rendelkezik, mely alkalmassá teszi a gumizott taggal történő pontyozásra is. Persze ahhoz nem árt kivenni először a spiccet.


A cájg pillanatok alatt elkészül. Jöhet a fenékmérés. Barátom igen nagy lendülettel indul neki eresztéke beállításának, amire önkéntelenül is kérdéssel reagálok:
- Milyen mély itt a víz? Nem lesz az egy kicsit sok?
- Körülbelül 6,5 méter. Talán kicsit több. - jön a válasz.
Ez kicsit megmosolyogtat. Amolyan spiccbotos rakózásnak fog ez kinézni. Következő pillanatban már a pallón való négykézláb történő kimászás rémképei sejlenek fel előttem.
Mire minden előkészülettel készen vagyunk az idő is elszontyolodott. Hol esik, hol csak lóg a lába. Elég frontos mostani időjárásunk. „Remélem azért a halak étvágyuknál vannak!" - mondom cimborámnak, ki útnak indítja alapozó gombócait. Minden egyes gombóc egy picivel visszább csobban a spicctől, ami nem véletlen, hiszen nem csak a levegőben, hanem a víz alatt is haladnak a gombócok.


Az első halra nem sokat kell várni. Fürgén fickándozó apró dévérkeszeg akad a horogra, melyet hamarosan több társa is követ. Nem őrájuk várunk, de a kezdet bíztató. 


Az idő halad. A halak mérete azonban alig növekszik. Talán a front az oka? Vagy egyszerűen nincs is bent nagyobb dévér? Ilyesféle kérdések motoszkálnak fejünkben, de azért bizakodunk.
- A csali kombinációk legalább működnek! - nevet rám barátom, miközben szebb karikát vezet merítőjébe. Bár nagy variációs lehetőség nincs, azért próbálkozik. Pinkire dévér jön, csonti csokorra karika keszeg, míg a vegyes kínálatra a zsákmány is vegyes.


Lassan az idő is kegyeibe fogad bennünket. Az eső eláll, és a nap sugarai, ha nehezen is, de átverekszik magukat a fölénk tornyosuló felhők hadán. A hőn áhított kilós dévér azonban csak nem akar megjönni. Az apróságok azonban így is remek szórakozást nyújtanak. Kitörlik az ember gondolatait, és a friss levegővel együtt feltöltik a hétköznapok alatt megcsappant energiakészleteket. Jól nyomon követhető ez a körülöttünk lévőkön is, hiszen az idő javulásával egyre többen vették birtokba a vizet és a vízpartot, saját energiaszintjük maximalizálására.


Nyár derekához képest igen hidegre sikeredett mai időjárásunk. Bár az eső múlásával valamennyit javult hőérzetünk, a fokozatosan feltámadó szélnek köszönhetően azért még elkél a hosszú ruha.
Pontosan delet üt a bajai templomtorony harangja, mikor gyomrom is hangosan jelzi az ebédidőt. Nagyot kacag rajtam cimborám, majd közli velem ő is szívesen falatozna valamit. Meg is beszéljük, hogy amint elfogy a halaknak szánt etetőanyag pakolunk és indulunk. Ezt persze bátran tesszük, mivel a folyamatos kapásokat csak a folyamatosan pótolt finomságokkal lehetett fenntartani. Ennek pedig az lett az eredménye, hogy a déli harangszóra alig 6-8 halra elegendő gombóc maradt, amit hamar eldobál György, kiadva a parancsot: pakoljunk!


A stégen való pakolással hamar végzünk. A kimenetel azonban már más. Bár a horgászat közben többször is elhagytam horgászhelyünket, táskával a vállamon már igen félelmetes érzés kerít a hatalmába, amint egyensúlyozva próbálok kivánszorogni emberes súlyom alatt nagyokat bólogató keskeny pallón. A látványom biztos szórakoztató, mert Gyuri baráti szúrkákkal megtoldott nevetéssel próbál leszurkolni a kivezető útról. Szerencsémre nem sikerül.
Még egy fotó erejéig visszamerészkedünk cimborám stégjére, ahol megörökítem zsákmányával, majd útnak indulunk egy pizzázó felé. Ám míg árad a Duna visszatérünk, hátha megfogjuk a nagy bronzos dévért.