2011. október 10.Csongrádi pontykaland

Szerencsés helyre születtem, Szentes és közvetlen környéke bővelkedik horgászvizekben!
Ezért nem kellett messzire mennem, h találjak számomra „szimpatikus", részemről még meg nem horgászott állóvizet. Lakhelyemtől csupán néhány kilométerre, Csongrád határában terül el a Serházzugi Holt-Tisza, melynek adottságai kiválóak a ponty horgászatához.

A horgászatot három napos előetetés előzte meg. A felhasznált etetőanyag Maros Mix főtt kukoricából és Maros Mix XXL magkeverékből állt, egy kis CSL likőrrel megbolondítva. Ezt a magmixet használtuk a túra alatt is. Az egyik horgomat halas-epres tigrismogyoróval, a másikat pedig mézes-muskotályos kukoricával csaliztam, mindkettőt kikönnyítettem. Zelei Endre barátom egyik botjára szintén tigrismogyoró került, míg a másik pecáján bojli várta a pikkelyeseket. Végszerelék tekintetében a már jól bevált önakasztós módszert alkalmaztuk leadcore-al kombinálva. Annyi változtatással, hogy az egyik boton az ólmot kavicsra, a másikon nehezebb súlyra cseréltem, - mint később kiderült - a második variáció rossz döntés volt! Erre rövidesen kitérek.


A pálcák beélesítése után 2 óráig beszélgettünk, sütögettünk és örültünk, hogy végre kint lehetünk a természetben. Elült rajtunk a fáradtság, behúzódtunk sátrainkba.


Hajnal háromkor bizonytalan csipogásra riadtunk. Hirtelen azt sem tudtam, hogy melyik bolygón vagyok! Igen, ez bizony kapás! Méghozzá a klasszikus kukorica bizonyult nyerőnek! A horgászbot kézbe vétele után úgy éreztem, hogy elkapkodtam a bevágást! -„Nem hiszem el, üres!"- szóltam csalódottan...

Legnagyobb örömömre tévedtem! Felém indult el a hal. Néhány méter tekerés után kontaktusba kerültünk egymással. 5 perc küzdelem után már a matracon pihent a bő hatosra saccolt gyönyörű tőpontyom. A csali jól vizsgázott, de az akadással nem voltam elégedett! Még a zsákban kipattant a horog a hal szájából. Akkor még nem esett le, hogy miért. Üzenetet küldtünk a halőrnek, hogy a fényképek elkészítése miatt reggelig lekötjük a halat. Ugyanis ezen a vízen nem csak elvinni tilos, de hosszabb ideig tárolni sem szabad a hat kilogramm feletti pontyokat. Természetesen a tilalom miatt is kiemelt bánásmódban részesítettük az átmenetileg legyőzött ellenfelet.
A behúzás nem volt épp zökkenőmentes. Fáradtan és sötétben kihívás a „kis" vizekhez szokott zöldfülűeknek a csali bejuttatása! Röpke 20-25 perc alatt végeztünk is. Jót nevettünk magunkon és rutintalanságunkon...

Reggelig már nem volt több érdeklődő. Alig vártuk a mérlegelést és a fotózást. Jól tippeltünk, néhány deka híján hat és fél kilós volt az éjszakai vendégünk. Nem rekordhal, de leírhatatlanul boldog voltam! Az első halam a holtágból! Visszaengedés után mind a négy botot újracsaliztuk, behordtunk, keveset ráetettünk és türelmesen vártunk.


A délelőtt sajnos esemény nélkül telt, de a hely adottságait kihasználva a csárdából nagyon ízletes menüt fogyaszthattunk, természetesen behűtött sörrel kísérve. Élveztük a helyzetet, hisz az étterem és a tábor gyakorlatilag egy telken volt, így pont ráláttunk a botokra ebéd közben.


A közel két nap alatt sok barátunk megfordult a parton. Persze senki sem jött üres kézzel. Elláttak bennünket mindennel, soha rosszabb pecát!
A délután napozással, pihenéssel telt és persze agyalással, hogy miért akadt rosszul a horog...

Kora este komoly vihar készülődött, ezért mindent védett helyre pakoltunk, de az éjszaka előtti újrahúzás még hátra volt.
Második éjszakánkra készülődve szurkoltunk, hogy még az eső előtt be tudjuk hordani a szerelékeinket. Kedves horgásztársaim, gondolom mindenki tapasztalata már, hogy Murphy törvénye a vízparton is érvényes! Nem kivétel ez alól írásom színhelye, a sokak által Kis-Tiszának becézett holtág sem.
Mindkettőnk botjai parton voltak, a csalizás megtörtént. Gyakorlatilag már a csónakban ültünk, amikor elkapott minket a vihar! Ez nem játék! - gondoltuk magunkban, ezért gyorsan fedett helyre húzódtunk. Mérges voltam, hét óra körül terveztük, hogy elkészülünk, ha nem szöszmötöltem volna el az időt, akkor nem így alakulnak a dolgok! Szerencsére a zápor gyorsan elcsendesült, így bár már szürkültben, de horgászbotok a rod-podokon beélesítve várták az éjszaka lovagjait, no meg persze mi is.


A csárda és a benzinkút közelsége miatt non stop volt lehetőségünk feltölteni készleteinket, nem szenvedtünk hiányt semmiben. Még azt is meg tudtam beszélni a kutasokkal, hogy a lemerült csónakmotor akksiját feltölthessük.
Ránk esteledett. Beszélgettünk még egy kicsit, de tudtuk, hogy másnap délelőtt haza kell érnünk időben, ezért úgy döntöttünk, hogy hamarabb fogjuk magunkra húzni a sátrak cipzárjait.

Fél tíz körül lehetett, mikor a baloldali botom elsült! Két szem tigrismogyoró volt a csábító, az egyik egy halas-epres, a másik egy pop-up utánzat. Határozott, húzós kapásra vágtam be. Lomha oldalmozgás, a féket meg-megszólaltatva küzdött a cirka 120 méterre megakasztott ismeretlen. Hibátlan! Nagyon izgatott voltam! Az előző esti ponttyal összehasonlítva 10 pluszosra becsültem. Próbáltam nyugodt maradni, bár nehéz volt. Hosszú percek teltek el. Lassan, de biztosan nyertem vissza a zsinórt. Endre mellettem volt végig, merítővel a kezében. Ekkor jutott eszembe a helyi horgászok tanácsa, hogy ha jó hala van az embernek érdemes ladikba szállni, mert part közelben sok a csónakkaró, etetőbója, amire fel tudja magát tekerni a menekülő hal. Mire ez a gondolat végig futott az agyamon már késő volt. Nem csavarodott fel semmire, elkerülte a veszélyes zónát. Nem ez volt a gond. Egyszerűen leakadt... Nem akartam elhinni! Elment! Nagyon bántott, hisz az előző halam is hajszálon múlott, hogy meglett!

Kavarogtak bennem a gondoltok, kérdések, hogy mit ronthattam el. Talán le kellett volna cserélnem az előkét az előző hal után, vagy már a megakasztás pillanatában csónakba pattanni? Végül Endre „oldotta" meg a feladványt. Közel 150 grammos ólom volt a szereléken, ami azért nem kicsi! Véleménye szerint fárasztás közben a távol megakasztott hal szájában, a fejrázások miatt a nagy súly kitágíthatta a sebet és egész egyszerűen kiakadt a horog... Erre a végszerelékre is kavicsot vagy egy reálisabb méretű (80-100 grammos) ólmot kellett volna tennem..!
Néhány perc után magamhoz tértem, és ugyanoda visszahelyeztük a botot. Reggelig már nem történt említésre méltó esemény, így kicsit szomorúan, de elkezdtünk pakolni. Barátomnak nem volt kapása a 36 óra alatt, nekem kettő, de a nagyobbik nem lett meg. Nem nagy eredmény, valljuk be!


Már Szentes felé jövet átértékelődött bennünk a túra élménye. Rájöttünk, hogy nem azért voltunk elkeseredve, mert esetleg nem fogtunk több halat, vagy, mert elszalasztottunk egy jobb pontyot. Nem ezért, hisz ez benne van minden alkalomban. Egyszerűen csak maradtunk volna még, mert nagyon jól éreztük magunkat. Pihentünk, beszélgettünk és természetesen hódoltunk közös szenvedélyünknek, a horgászatnak.