2011. október 24.Téli keszegezés a Balatonon

Keszeg, télen
Amikor tíz fok alá csökken a víz hőmérséklete, a békés halak életritmusa egy csapásra megváltozik. Tartózkodási helyüket már nem a fellelhető táplálék határozza meg; ősi ösztöntől vezérelve kisebb-nagyobb bandákba tömörülnek a vermelőhelyek közelében, táplálkozási kedvük pedig jelentősen csökken, igazodva a lelassult anyagcseréhez. A balatoni kikötők némelyikében találkozhatunk novembertől kezdve bevermelt keszegekkel, amik felkutatása, horogra kerítése igazán könnyed szórakozás.
Mindenekelőtt ismerkedjünk meg a téli keszeggel. E halnak latin neve nincs, ahogy faji besorolása sem, hiszen ez népies elnevezése a kikötőkben késő ősztől-lefagyásig, valamint a tavaszi jégolvadástól-március végéig fellelhető keszegféléknek. Valójában két faj, a karikakeszeg és a bodorka szokása e védett helyeken bandázni. Megfigyelhető, hogy legtöbbször teljesen elkülönülve telel a két keszegféle, de ha nagy mennyiségű a beállt hal, előfordulhat keveredés is. Ezt egyébiránt jól igazolják a fogási tapasztalatok.

A téli keszeg viselkedése, táplálkozási kedve elsősorban a víz hőmérsékletétől és az időjárási tényezőktől függ. Ahogy hűl a víz, a több kisebb halcsapat néhány nagyobbá duzzad, mozgásterük leszűkül, később pedig, a jégképződés határán önszántukból már szinte alig változtatnak helyet. Tavasszal fordított a helyzet; a víz melegedésével párhuzamosan aktivizálódnak, és viszonylag korán szétszéledve, elhagyják téli pihenőhelyüket. Ez a bodorkák esetében érthető is, hiszen a keszegfélék közül elsőként őket mozgatja meg a fajfenntartás ösztöne, és felkeresik tradicionális ívóhelyeiket.
A téli keszeg időjárástól függően változtatja helyét a víztérben is. Ezzel fontos tisztában lennünk, mert néha alapvetően meghatározza halfogási sikerünket. Gyakran látom, amikor a melegítő napsütésben, fenekezve horgászóknak csak hébe-hóba akad kapásuk, míg az egy-másfél méteres eresztékkel, vízközt felkínált csalit szünet nélkül húzza a keszeg. Ez különösen tél végén, március elején tapasztalható, de egy szép napsütéses, decemberi napon is számolhatunk vele.


A módszer
A téli keszegezés klasszikus, „kikötőszerte" elterjedt módszere az egyszerű fenekezés. A horgászok általában 0,25 mm.-es színes, tehát jól látható zsinórt használnak, amihez passzol a végtelenül puritán végszerelék: a végólom fölé két-három páternoszter csomóba kötött, 8-10-es méretű horog. Bedobás után kis hasat engednek a zsinórnak, és figyelik annak rezdülését. E módszer legnagyobb hátránya, hogy a tömegben mozgolódó keszegek gyakran csak a zsinórnak úsznak, kapást jelezve; ilyenkor a bevágás után legtöbbször hal is lesz valamelyik horgon, de kívülről akadva.
Sokkal sportszerűbb és élvezetesebb egy könnyű matchbottal felszerelkezve horgásznunk. A szerelék kialakítása egyéni ízlés kérdése. A testnélküli vagy testes wagglert elég a 6-10 g.-os mérettartományból választanunk, melynek önsúlyát úgy állítsuk be (ha van rá lehetőség), hogy fél-egy gramm ólomterhelés elegendő legyen a kisúlyozáshoz. Az ólmozást közvetlenül a forgókapocs fölé koncentráljuk. Horognak bátran használjunk 10-12-es méretűt, hiszen a fogható keszegméret általában jóval tíz deka felett van.
Különös talán, de a legeredményesebb csali ekkor is a csemegekukorica. A bodorka és a karikakeszeg kiváltképp szereti, ráadásul csemegével csalizva jelentősen szelektálhatunk a horogra kerülő halak méretében. Gyakran megfigyelhető, hogy a csontival horgászók legfeljebb tenyérnyi keszegeket fognak, míg a csemegekukoricára a darabosabb, 20-40 dekás példányok jelentkeznek be.


Később, a vízhőfok folyamatos csökkenésével párhuzamosan tovább bandázódik a hal, és helyüket gyakorlatilag nem változtatják. Kapókedvük drasztikusan lecsökken. Ilyenkor már szükséges finomítatunk: tegyünk fel kisebb (16-18-as) horgot, és ha tehetjük, csalinak használjunk szúnyoglárvát. Igaz, ezzel olyan kisebb méretű halak (apróbb keszeg, küsz, esetenként durbincs) is horogra kerülnek, melyeket a korábban használt csemegekukorica-csalival eleve kizártunk, de mindenképpen több kapást, eredményesebb horgászatot érhetünk el.    
A téli keszegezéshez tehát majd' kevesebb eszközre van szükségünk, mint egy pergető horgásznak: a felszerelt boton kívül némi csalit, egy vödröt, kéztörlő rongyot valamint horogszabadítót vegyünk magunkhoz, és már indulhatunk is!


Téli „másság"
A lehűlt vízben való keszeghorgászat teljesen eltér a szezonban megszokottól. Ősz végén, tél elején nem a halak horgászhelyünkre való csalogatásán van a hangsúly, sőt: jómagam etetőanyagot ilyenkor már egyáltalán nem használok. Néhány próbálkozás igazolta, hogy az etetésre alig reagálnak, a lassan vándorló keszegcsapat nem „áll be", ahogy azt elvárnánk, de az eléjük kerülő csalit még jól elfogadják. Sokkal fontosabb feladat a bandában tartózkodó, és lassan helyet változtató halak nyomon követése. Ezzel az egyszerű keszegezés félig-meddig keresőhorgászattá alakul, melynek éppen olyan hangulata van, mint a sok mozgást igénylő pergetésnek.
Első teendőnk a keszegcsapat felkutatása a kikötőben, a mólószárnyak között. Ha mi vagyunk az első látogatók aznap, akkor ez a feladat teljes egészében ránk hárul. Különösen kora reggel árulkodó lehet a keszegek felszíni mozgása; ugrásuk, fordulásuk elárulja tartózkodási helyüket. A vaktában való horgászatot kerüljük, érdemes néhány percet a vízfelszín megfigyelésére fordítani. Ha megvan a halcsapat, már csak „vertikális teendőink" vannak. Ez azt jelenti, hogy úszónk eresztékállításán módosítgatva kiderítjük, hogy éppen milyen szinttájon tartózkodnak halaink. Reggel, gyakran észrevehető keszegmozgás esetén mindenképpen rövid (1-1,5 m.) eresztékkel kezdjünk el horgászni. Amennyiben zavarttá válik a víztér (vitorlások, hajók mozgása), helyünk folyamatos változtatásával, illetve eresztékünk mélyebbre állításával kövessük halainkat.
Megállapítható, hogy a vízhőfok csökkenésével párhuzamosan a halcsapat mozgási sebessége is lelassul. Kezdetben, november közepén még viszonylag gyorsan képes helyet változtatni a keszegcsapat, ezért ha hirtelen abbamarad a kapás, ne kapkodjunk azonnal az eresztékhez. Előbb tájoljuk be, merre tűntek el: jobbra-balra, esetleg tőlünk távolabb, vagy hozzánk közelebb. Amennyiben néhány „kereső dobás" után sincs kapásunk, csak ezután változtassunk az eresztéken.


Nem mellékesen
Téli keszegezés közben bodorkán és karikakeszegen kívül másféle halakkal csak ritkán találkozhatunk. A dévérkeszeg teljesen hiányzik a kikötők téli kínálatból, és csak „szerencsétlen" esetben fordulhat elő, amikor a friss telepítésű kétnyaras (20-60 dkg.) pontyok közül bevermelt példányokkal kell bajlódnunk.
Horgászataink legjelentősebb mellékhala mindenképpen a vörösszárnyú keszeg. E szép halacska valóban színesíti a zsákmányt, és örvendetes egyre gyakoribb jelenléte, de sajnálatos, hogy a horgászok nem kímélik. Pedig megérdemelné! Balatoni szemmel nézve érzékeny faj, mert életfeltételeit a növényzettel benőtt részeken találja meg. Olykor-olykor kapitális vezérküsz is jelentkezhet, és a beálló-megmozdított csali egy-egy apróbb balin, termetesebb sügér figyelmét is elcsavarhatja.


Társasági peca
Nagyon sok megszállott süllőző-, pergető- és pontyhorgász számára is kedvelt horgászati módszer a téli keszegezés. A máskor csak nyíltvízen portyázó „öreg rókák" gyakran ilyenkor horgásznak együtt, és nem csak kényszerű megfontolásból. A téli keszegezésnek hangulata van! Igazi társas horgászat is lehet, a szezon lezárása vagy éppen megnyitása; amikor előkerül a forralt bor, és az eredményes horgászat csúcspontjaként közös keszegsütésre kerül sor. Mert a télen fogott balatoni bodorkánál, karikakeszegnél nincs is tisztább ízű, finomabb falat!